Interjúk : PRO 7- Red! fordítás (2010.04.01.) |
PRO 7- Red! fordítás (2010.04.01.)
Anett 2010.04.06. 18:33
BILL: Számomra egy élő koncert nem csak arról szól, hogy ott
a gitár, az erősítő, ott vagyok a színpadon és másfél órán keresztül
játszunk... Más elvárásom is van, számomra ez egy igazi show és tényleg igazi
koncertet akarunk csinálni, amely illik az albumhoz. Egy olyan
"Humanoid"-osat. Ebből kiindulva nagyon izgatott voltam, hogy a
DSquared készen állt rá, hogy megcsinálja... a turnéhoz a ruhákat és ez tényleg
remek, hogy két ilyen tervező készítette el őket. Nagyon szuper. Számomra ezzel
egy álom vált valóra, sokkal jobban, mint a többieknek. Számomra ez olyan, hogy
ezért élek, ez hozzám tartozik, azzal, hogy ezeket a ruhákat viselem, kifejezem
önmagam. A szememben, ez egy tökéletes show.
RIPORTER: Számodra ez egyfajta személyes szabadság, hogy
ilyen ruhákat viselsz?
BILL: Teljes mértékben. Ha mások azt mondanák, hogy talán
nem kéne ilyen ruhákat viselnem, még ha Tom is mondaná, hogy nem viselhetek egy
vagy két dzsekit... De persze, én így érzek, így érzem jól magam a színpadon.
És ez az én utam. Nem felelhetsz meg mindenkinek egész nap.
TOM: A legjobb a zenekarunkban, hogy hagyjuk a másikat.
Georg is úgy néz ki, mint egy idióta... Mindig is így volt, szóval hagyjuk élni
a másikat.
[Vágás]
BILL: Szóval, nem vehetsz mindent túl komolyan. Vannak
dolgok, melyek újra és újra előjönnek minden évben. Ha nincs miről írni és
nincs miről riportot készíteniük, akkor igazából egy kicsit lazítanod kell,
könnyedén kell venned és a legtöbb dolgot észre sem vesszük. Minden nap több
ezer riport van rólunk, egy csomó országban, nem csak Németországban. Lazán
kell ezeket kezelni és nem szabad túl komolyan venni...
[Vágás]
TOM: Persze, nagyon gyorsan történt és az elmúlt öt évben
nem az volt, hogy a barátainkkal bulizhattunk vagy könnyen ismerkedhettünk
volna az emberekkel. Mindenesetre ez nem ilyen. Szerencsére különösen Bill és
én... már nagyon korán megtapasztaltunk egy csomó olyan dolgot, amit általában
a jelenlegi korunkban szoktak. Már 14-15 évesen túl voltunk rajta. Akkoriban ez
nem volt jó, különösen főleg a szüleinknek, de most tényleg örülünk neki, mert
most lehetőségünk sem lenne rá. Azért persze hiányoznak bizonyos dolgok, de
másrészről az elmúlt öt évben lehetőségünk volt egy csomó olyan dolgot átélni,
amelyet alapvetően nem igazán sikerült volna. Igazából...
BILL: Nem lehet meg mindened. Ha úgy lenne, akkor is
hiányozna valami, ez így működik. Mindig van valami veszteség. És ha az emberek
azt gondolják, hogy persze nagyszerű koncerteket adunk, rengeteg pénzünk van és
minden szuper, akkor tévednek, mert ez nem így van. És hajlandónak kell lenned,
hogy megtegyél dolgokat ezért az életért. Áldozatokat kell hoznod.
[Vágás]
TOM: Szóval már persze benne volt az újságokban... ötletem
sincs. Majd egy napom mindent elmondok pontosan az önéletrajzomban... igen,
de...
BILL: Nem... Alapvetően Tomnak és nekem mindig is idősebb
barátaink voltak. Akkoriban már olyan barátaink voltak, akik már vezettek
autót, kicsit idősebbek voltak és csatlakoztunk hozzájuk az olyan dolgokhoz,
amelyeket az idősebbek csinálnak.
RIPORTER: Mikor voltatok legutóbb ennivalót vásárolni? Vagy
mikor csináltatok utoljára valami normálisat?
TOM: Rendben, ez egy példa, mondjunk kajavásárlás,
normálisan a magánéletben, ez egy olyan dolog, ami persze hiányzik egy
kicsit... Mikor elkezdtük és sikeressé váltunk, akkoriban nem volt erre
szükséged, az anyukád megcsinálta, aztán időközben meg kellett csinálnod,
viszont nem tudod. Ez olyan dolog, amelyet soha nem tehettünk meg. Emlékszem,
az Egyesült Államokban megálltunk a busszal éjszaka és a stábunkkal bementünk a
szupermarketba, mikor senki sem volt ott. Így tudunk kaját venni... de,
normálisan nem tudunk bemenni a boltba, hogy vehessél a kedvenc joghurtodból...
BILL: Különösen az iskola időszak...
TOM: Már akkor is több problémánk volt
BILL: Annál is több. Az iskolás időszak volt a legrosszabb.
Ez volt a legrosszabb időszak az életemben. És annyira örülök, hogy túl vagyok
már rajta és sosem kell többé bemennem újra ilyen épületbe. Számomra semmi sem
rosszabb. Irányítási problémáim vannak. Azzal van bajom, mikor az emberek meg
akarják mondani, hogy mit tegyek, és az iskolában is néha ez volt. Nem
tudtam... egyikünk sem tudott megbirkózni vele. Ettől fogva, igen, csak
problémáink voltak a tanárokkal és persze a többi emberrel és nagyon örülök,
vagyis mindannyian hogy igazából, hogy túl vagyunk rajta. Sosem tartoztam azok
közé, akik azt mondják majd, hogy "Rendben, ha visszagondolok, nem is volt
olyan rossz az iskola".
TOM: Szóval értem, hogy ezek az emberek mit akarnak mondani,
aztán meg kell birkóznod különböző gondokkal, de ebben a korban, ugyanolyan
fontos problémákkal kell megküzdened, mint majd később.
BILL: Pontosan.
TOM: Mások... és mikor felnőtt vagy, azt gondolod, hogy ezek
sokkal fontosabbak, de pontosan tudom, hogy tinédzserként az iskola volt a
legnagyobb problémám. Ezért volt rossz.
RIPORTER: Csak a tanárokkal volt problémátok vagy a
diákokkal is?
BILL: Mindennek, azt hiszem. Mint mindenki másnak, persze
van néhány vitád vagy olyan emberek, akik nem szeretnek... a tanárok is...
viták a tanárokkal.
RIPORTER: Szoktatok vitázni, mikor ilyen közel vagytok
egymáshoz, ilyen kis helyen?
BILL: Szóval, próbáljuk, annyira kényelmessé tenni a magunk
számára amennyire csak lehet. Van két zenekar busz... csak nekünk. Egy Georgnak
és Gustavnak, egy pedig Tomnak és nekem. Mindenkinek meg van a saját szobája,
ahol elzárkózhat.
TOM: Igazából, az emberek túlbecsülik ezt egy kicsit. A
legtöbb időnket a csarnokokban töltjük. 11:00-kor bemész a csarnokba és éjjel
01:00-kor hagyod el... és aztán visszamész a buszba és mész aludni.
BILL: Van néhány nap, mikor több időt töltesz a buszban...
TOM: Így van, előfordul néhány út, mikor három napig megyünk
a busszal, és aztán ez kicsit idegesítő, mikor ilyen kis helyen vagy, de
igazából a busz csak alvásra és DVD-zésre van. A legtöbb időt a csarnokokban
töltjük.
BILL: Tommal valószínűleg erre a szigetre sem utazhatunk el
újra, mert néhány idióta fotós lefotózott minket ott. Szóval láthatjátok, hogy
ez elég nehéz számunkra. Elrepülsz a világ másik végére és ennek ellenére is
néhány idióta általad próbál pénzhez jutni. Szóval éppen ezért el kell viselned
és el kell fogadnod az ilyen dolgokat, de amint láthatjátok, számomra
egyáltalán nem könnyű ezt elfogadni. Ez kemény... nem tudod megszokni, kell,
hogy a magánéletben meglegyen a kis saját tered, de ennek ellenére Tomnak és
nekem pihentető nyaralásunk volt....
RIPORTER: Nem lenne egyszerűbb számotokra például az
Egyesült Államokban élni?
BILL: Szóval szerintem persze könnyebb lenne számunkra, de
ennyi erővel vidékre is költözhetnénk, ahol senki sem él és csak két ház lenne.
De persze az a kérdés, hogy boldog lehetnél-e ott? Németországban van a
családunk, ez az otthonunk, itt németül beszélhetsz, ez a szülőhazánk. Itt
érezzük igazán otthon magunkat, még akkor is, ha kemény számunkra itt élni,
akkor sem tudnánk elképzelni, hogy elhagyjuk, talán csak egy fél évre, de nem
tudom egyszerűen elképzelni, hogy elszakadjak Németországtól. Mind itt nőttünk
fel.
BILL: Azzal, amit csinálunk, nincs olyan, hogy semmit sem
csinálsz a nap végén. Nem kapcsolod ki a laptopod, zárod be az irodád és azt
mondod, hogy rendben van, most van szabadidőm. A fejedben van egész nap
folyton. Foglalkozol vele, ez az életed, sosem éred el ezt a pontot...
TOM: Ez azt jelenti, hogy minden, amit személyesen el akarsz
érni, az a zenekarhoz fűződik.
(Ford.: Betty - t-h-b-t)
|