STERN: Kaulitz úr, Ön 15 éves korában vált sztárrá és öt éve folyamatosan kivételes körülmények között él. Ha visszatekint rá, mit érez?

Az első év olyan volt, mint egy mámor. Nem kellett már iskolába járnunk, az állandóan ostrom miatt. Persze, szupernek találtam ezt. Azt csinálhattuk, amit akarunk. Viszont volt ennek egy másik oldala is. Emlékszem, hogy szerettem volna, hogy megünnepeljük a 16. születésnapomat, viszont helyette interjúkat kellett adnom. Nehéz fejleszteni az önfegyelmet és hozzászokni az ilyen dolgokhoz, fárasztó volt.

STERN: Két évvel ezelőtt egy koncerten elvesztette a hangját és műteni is kellett. Most zenekarával a Tokio Hotellel újra turnézni megy, 32 koncert, 19 országban. Milyen nagy a félelme emiatt, hogy ez újra előfordulhat?

A félelem az mindig bennem van, sosem fogok megszabadulni tőle. De azóta már több koncertünk is volt. Menni fog.

STERN: Gondolt akkor arra, hogy soha többé nem tud majd énekelni?

Néha igen. Az egész életem a hangomon alapul, ezért természetesen borzalmas időszak volt. Egyedül ültem egy hotelszobában, Berlinben, és a zenekar Barcelonába várt, hogy visszatérjek és folytathassuk a turnét. Beszélni sem tudtam, egy hangot sem tudtam kiadni. Az ajtót sem nyithattam ki, mert a szállodát ostromolták a lesifotósok. Nagyon tehetetlennek éreztem magam. A turnét le kellett mondani. Örülök, hogy túl vagyok már ezen.

STERN: A Tokio Hotel korábban gyakran gúnyolták úgy, hogy rövid életű tini szenzáció - Most már viszont a legjobb úton haladnak, hogy világsztárokká váljanak. Elégedett, hogy megmutatták a kritikusoknak?

Már túl vagyok ezen. A második albumnál nagyon fontos volt számomra, hogy megmutassuk, hogy nem egy slágeres csodák vagyunk. Most már világos.

STERN: Játszottak már az elnök meghívására 500.000 ember előtt Párizsban. Mit érez az ilyen pillanatokban?

Szörnyű lámpalázam van a koncertek előtt. A torkom összeszorul, a szívem majd kiugrik, a kezem remeg. Mikor a színpadon vagyok, akkor minden egyfajta transzban történik. Gyakran később nem is tudom, hogy mit csináltam. A mozgás egyszerűen csak automatikusan jön.

STERN: Folyamatosan a lesifotósok kereszttüzében áll. Ez Ön számára beteljesülés vagy terhes dolog?

Nem tudok együtt élni a hírnévvel, de nélküle sem. Vannak olyan napok, mikor mást sem kívánok, csak, hogy észrevétlenül végigsétálhassak az utcán. De mi mást tehetnék? Bill Kaulitz, mint hivatalnokként a számítógép előtt, tönkremennék. Azt teszem, amit a legjobban tudok. Színpadon vagyok és szórakoztatom az embereket. Mikor a tévében egy olyan díjátadót láttam, ahol nem volt ott a Tokio Hotel, akkor nyugtalanná váltam. Mindig ott akarok lenni, a csúcson. Ez a legmélyebb vágyam. Ez az, ami összetart engem.

STERN: Zenekara megosztja a tömegeket. Gyűlölik vagy istenítik Önt...

... és ez az, ami kell. Az lenne a legrosszabb számomra, ha egyáltalán nem érdekelném az embereket. A Tokio Hotel nagyon erős érzelmeket vált ki. Természetesen reggelente én is tudok normális dolgokat felvenni, hogy ne vonzzam a figyelmet, de az nem én vagyok.

STERN: Csak a mesterséges Bill létezik?

Ez nem olyan, hogy mikor reggelente belenézek a tükörbe megijedek, mégis a kisminkelt Bill egyszerűen sokkal közelebb áll hozzám. Nem egy kitalált figura vagyok, ahogy azt nagyon sok ember gondolja folyton. Aki veszi a fáradtságot és megnézi a régi gyerekkori fotóimat, az tisztában van vele, hogy már akkor is így járkáltam.

STERN: Egy 700 fős városban, Magdeburg környékén nőtt fel ikertestvérével, Tommal.

A gyerekkorom egy harc volt. Tudtam, hogy reggelente mikor felszálltam az iskolabuszra, az egyik fele rajtam nevet, a másik fele pedig ócsárol. A testvérem, Tom és én úgy éreztük magunkat, mint az idegenek egy rossz bolygón. Néha a mostohaapánk baseball ütővel és a kutyánkkal jött értünk a buszmegállóba, hogy ne verjenek meg minket.

STERN: Kereste a provokációt?

Természetesen. Egyáltalán nem esett nehezemre. Provokálni akartam. Nagyon élveztem, mikor reggel beléptem az iskolába és az osztálytársaim fele utánam fordult, Tudom, hogy kissé neurotikusan és betegesen hangzik, de így volt. Sosem tudtam élni vele, hogy ha mindenki nagyszerűnek tartott, mert úgy nőttem fel, hogy megosztottam az embereket.

STERN: Meglepte az a gyűlölet, ami karrierje elején fogadta?

Mikor régi felvételeket nézek vissza, ma már csak csodálkozom. Annyira fiatalok, ártatlanok voltunk és még mindannyiunknak babaarca volt. És ott volt velünk szemben ez a hatalmas gyűlölet. Nem egyszer gyaláztak melegként. Ma már szórakoztatónak tartom. Igen meg tudom érteni, hogy néhány embernek ez a benyomása, de még mindig meglep, hogy még ma is megírják rólam az újságok. Lassan már halálra unhatják az emberek.

STERN: Talán azért van, mert szinte sosem mutatkozik nővel?

Igen, ez a legnagyobb hézag az életemben. 14 éves korom óta nem voltam szerelmes. Számomra nagyon nehéz, hogy megbízzak az emberekben. Tudom, ez nagyon közhelyesen hangzik, de egy olyan lányt keresek, akivel egyfajta lelki társi kapcsolatom lehet. Romantikus vagyok és tényleg a nagy szerelmet várom. Viszont mikor egy lány egy partin azt mondja nekem, hogy "Oh, tudtam, hogy ismerlek valahonnan, zenész vagy?", hányni tudnék. Aztán teljesen bezárkózom, de igazából nem is tudom, hogy hogyan kell velem beszélgetni.

STERN: Ikertestvére, Tom állítja, hogy nagyon lazán kezeli a lány rajongókat. Irigyli érte?

Természetesen. Irigylem azokat, akik ilyen lazák. Korábban Tom minden after-show partin felszedett egy nőt, miközben én a szállodai ágyamban feküdtem. Undorodom a groupi szextől. Azt gyűlölöm a legmélyebben, ha egy lány csak azért akar velem egy képre kerülni, hogy az újságokba szerepeljen. Tom más. Viszont néha, mikor néha tetszik egy lány, akkor inkább őt kérem meg, hogy lépjen vele kapcsolatba, hívja fel vagy írjon neki egy SMS-t. Mindent tudunk egymásról.

STERN: Mennyire nagy a félelme, hogy a lány másnap eladja a történeteteket a bulvársajtónak?

Ezzel mindig számolni kell. Tudjuk, hogy megtörténhetnek ilyen dolgok, így mindig úgy fogalmazzuk meg az SMS-t, hogy együtt tudunk vele élni, mivel lehetséges, hogy a lány nyilvánosságra hozza. Hát ez van.

STERN: Lehetséges még az Ön számára egy normális élet Németországban?

Németország számunkra olyan, mint egy hatalmas Big Brother ház. Az emberek folyton figyelnek minket. 15 éves korom óta folyamatosan szinte minden nap benne vagyok az újságban. Itt mindig szolgáltatunk valamit a pletykarovatoknak. Külföldön egészen más. Ott zenészként tartanak minket számon, nem pedig bulvár szereplőkként.

STERN: Miért nem megy külföldre, mint a többi sztár?

Én szeretem Németországot. Itt él a családom, itt van az otthonom, Itt élek a négy kutyámmal és Tommal, egy szép házban, egy nagy telken. Mikor becsukom az ajtót, ott van az én békém/nyugalmam. Nem lenne szívem hátat fordítani Németországnak.

STERN: Az a benyomásunk, hogy Önt külföldön jobban szeretik, mint itt.

Itt nincs olyan, aki előítéletek nélkül hallgatná meg a zenénket. Volt egy felmérés a tévében. Egy sétálóutcában a nélkül játszották a zenénket, hogy tudták volna, hogy mi vagyunk. A többségük lelkes volt. Mikor rájöttek, hogy ez Tokio Hotel, sokan húzták a szájukat. Ez mindent megmagyaráz!

STERN: Társát, Gustavot néhány hónappal ezelőtt sörös üveggel vágták fejben. Fél a támadásoktól?

Szerintem velem is megtörténhet. Voltak olyan helyzetek, mikor a testőreink a vörös szőnyegen kaptak el embereket, akik késsel álldogáltak ott, rajongónak álcázva. Mindig feszült vagyok, mikor a reptéren sétálgatok. Lehajtom a fejem és nehezen lélegzem. Néha kívülről figyelem magam és arra gondolok: "Hé, Bill, nyugodj már meg!" De nem megy.

STERN: Hogyan szórakozik a magánéletben?

Korábban még időnként jártam egy klubba, hogy emberek közt legyek. Azt gondoltam, hogy még mehetek, de aztán, amint beléptem a klubba, azt vettem észre, hogy egy elzárt sarokban ülök, és az emberek bámulnak. A torlaszon átnyúltak a mobiltelefonjaikkal és fotóztak, mint az állatkertben. Így voltaképpen csak akkor tudok pihenni, ha mindentől távol vagyok. Nemrég Tommal a Maldív-szigeteken voltam, de még ott is volt egy lesifotós.

STERN: A közelmúltban mindenkit meglepett, hogy modellként lépett fel a milánói divathéten. Hogy történt ez?

Ezzel egy személyes álmomat váltottam valóra. Hét évesen már olcsó pólókat, farmereket és ingeket vásároltam és a saját ízlésemre alakítottam át őket. Ha eljön, azaz idő, hogy saját kollekcióm lesz, akkor szeretném igazán azt csinálni és nem csak mellékesen.

STERN: Mit szól ahhoz az állításhoz, hogy anorexiás?

Untat. Ha az emberek vennék a fáradtságot, hogy alaposabban megnézzenek, akkor ez nem lenne többé téma. Nézzenek meg egy fotót rólam öt évvel korábbról vagy egy régebbi nyaralós fotót. Akkor is ugyan olyan vékony voltam, mint most. Mindig is ilyen voltam.

STERN: Testvére Tom azt mondta, hogy 13 évesen mindketten tablettákat szedtek, füveztek és alkoholt ittak. Ma mennyire él önmegtartóztatóan?

Nagyon félek, hogy elvesztem az irányítást, így nálam esélye sincs a drognak. Korábban sok mindent kipróbáltam, ezért tudok most nélküle élni. Sosem tudtam volna fellépni, ha előtte bármit is bevettem volna. Elképzelhetetlen!

STERN: Mindössze 20 évesen, már nagyon sok híres emberrel találkozott. Ki nyűgözte le leginkább?

Jay-Z meglepetésszerűen ott volt a koncertünkön Los Angelesben. Aztán még elmentünk enni is. Szuper volt. És Karl Lagerfeld is nagyon lenyűgözött. Valószínűleg ez elég bután fog hangzani, de azt hiszem, jól megértenénk egymást Britney Spearsszel. Az elmúlt néhány évben nagyon hasonló életünk volt és valószínűleg sokat tudnánk egymásnak mesélni.

STERN: Igaz, hogy Angela Merkel rajongója?Igen, nagyon kedvelem Angela Merkelt.