Voltak valaha kétségeik? Vannak hírességek, akiknek ez a kikapcsolás jobban sikerül, mert folyamatosan elhallgatnak valamit.

Bill: Természetesen néha már kérdeztek engem erről: Még ma is pontosan így csinálnék mindent? Látjuk a régi osztálytársainkat: Most tanulnak, az első munkahelyi tapasztalatukat szerzik meg... Dolgok, amelyeket mi nem ismerünk. De aztán szerencsére mindig eljutok arra, pontra, amikor észreveszem, hogy amit én csinálok, abban szakavatottnak érzem magam. Mi mást kéne csinálnom? Nem tudok a sikerrel élni, de nélküle sem.

A zene Önöknél egy családi ügy is. A nevelőapjuk egy bandában játszik- igaz, hogy ő hozta el Önöknek a Rock'n'Roll-t?

Bill: Soha sem beszélt rá minket- ő egyszerűen csak zenélt, ezért a házban hangszerek voltak, és valamikor kettőt kézbevettünk. Mikor a nevelőapánk észrevette, hogy Tom mindig a gitárral játszik, elmagyarázta neki az alapvető dolgokat. De ez nem olyan tanítás volt. Nem hagytuk magunkat tanítani. Tomnak és nekem komoly problémánk volt a hatóságokkal.

Ezért mentek el olyan hamar otthonról?

Bill: Ahogy mondtam, a kisvárosi életet alig bírtuk elviselni. És itt Hamburgban van a stúdió, ahol sokat dolgozunk.

Tom: Először még gyakran hazautaztunk, de körülbelül négy éve száz százalékig itt lakunk. Megosztunk egy stúdiólakást, egy csak fiúknak való albérletet négy kutyával. Másképp ezt elképzelni sem tudjuk. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is elköltözne.

A kívülállóknak, ennek ellenére furcsán hangzik. Nyilvánvaló, hogy hogy a testvérek összetartanak-, de hogy sosem veszekednek, és majdnem mindent megosztanak, mégis...

Bill: (félbeszakít)... Pillanat, testvéreknél ezt nem is tudom elképzelni. Nem szabad elfelejteni, hogy mi egypetéjű ikrek vagyunk. Ez különleges, ez teszi a különbséget.

Tom: Sosem fordul elő, hogy ülök, és azt gondolom: Most szükségem lenne egy órára Bill nélkül. Elég helyünk van a lakásban, hogy elkerüljük egymást-, de ennek ellenére tulajdonképpen egész nap együtt lógunk a nappaliban, ha van időnk. Tulajdonképpen csak aludni megyünk külön szobába.

Mindketten vegetáriánusok- ez egy közös elhatározás is volt?

Tom & Bill: (pontosan egyszerre) Igen! (nevetnek)

Tom: Másképp nem menne: Elviselhetetlen lenne az egyiknek, ha a másik még ehetne húst.

Bill: Az állatok miatt volt ez a döntés. Pedig korábban szerettem a húst! Gyakorlatilag csak hamburgerekkel tartottam fent magam. De egész jó alternatívákat ad.

Tom: De ne gondolja, hogy wellness utazáson voltunk! Még mindig pizzát, hotdogot, hamburgert eszünk egész nap- de minden vegetáriánus. Így még mindig eléggé egészségtelen. Csupán hús nélkül.

Ilyen nagy összhangijesztő az ikrek között. Soha sem utálták egymást?

Bill: De, átmenetileg. 13 évesen egy évig igazi háború volt köztünk. Ez volt a kamaszkori szakasz, amikor minden határunkat leteszteltük. Régen egy rövid ideig külön baráti körünk volt, és mindenki sok időt töltött az éppen aktuális barátnőjével. Valóban egy kicsit külön éltünk egymástól.

Tom: Most már olyan, hogy még ugyanazok a barátaink is vannak.

Aztán a zene megint összehozta Önöket?

Bill: Ez a közös projekt tényleg az egyetlen dolog, ami az évek során változatlanul megmaradt. Még akkor is, amikor nem igazán értettük meg egymást. A bandát mindig teljesen komolyan vettük. Akkor Georgnál és Gustavnál is kicsit más volt: Először csak hobbinak tekintették. Georg gyakran el is lógta a próbákat. Tom és én sokkal komolyabban és görcsösebben vettük. És nem szabad elfejteni, hogy a kezdetben csak tíz ember előtt játszottunk egy ifjúsági központban.

Tom: Ezt a mai napig csináljuk. Időnként ez néha nagyon megerőltető lehet, mert tulajdonképpen mindent irányítani akarunk, mindegy milyen bonyolult dolgokat kell véghezvinni. Minden fotó, ami megjelenik rólunk, személyesen lett jóváhagyva. A döntések gyakran nagyon sokáig tartanak, mert mindenki beleszólhat.

Bill: Ritkán vagyunk igazán elégedettek. Kontroll mániásak, és teljesen maximalisták vagyunk. Ebből a szempontból az utóbbi időben próbálok még többet pihenni. De elengedni, a dolgokat idegen kézbe adni- nehezünkre esik, mikor a mi bandánkról van szó.

Ez a Kaulitz testvérek fájó pontja?

Tom: Nem cipelünk magunkkal általános kérdéseket, amit nem akarunk, hogy szóba hozzanak.

Bill: Ha lejövünk a színpadról és valami félresikerült a koncerten- akkor mindannyian hallgatunk. Akkor senki sem mond semmit.

Volt már olyan hiba, ami nem érte meg a felhajtást? Hogy a lemezborító nem megfelelő színt kapta vagy valami hasonló?

Tom: (mély lélegzetet vesz) Ez teljes katasztrófa lenne. Akkor teljesen kiborulnék.

Bill: Ha ez megtörténne, az év hátralevő részében nem tudnék nyugodtan aludni...

De erről eszembe jut egy példa: A legutóbbi "Humanoid" albumunkról néhány dalt illegálisan feltöltöttek az internetre, három hónappal a megjelenés előtt. Alig tudtam elhinni, hogy valaki ellopja tőlünk a művet, amibe olyan sok időt és energiát fektettünk.

Jelenleg ez széles körben elterjedt probléma. Hogyan reagáltak erre?

Bill: Többé nem adjuk oda előre a lemezkiadónak a zenét. Részben ott került illetéktelen kezekbe. Már korábban is óvatosak voltunk, de megint tanultunk ebből a történetből.

Tom: Mindennek a lehető legkisebb körben kell maradnia. A vállalkozások szintjén, a Tokio Hotel már olyan sok céget magába foglal: a német lemezgyártó cég, a francia, az Interscope Amerikában és sorolhatnám még. Számtalan ember beleavatkozik, ezt már nem lehet átlátni.

Ha a zene egy ilyen erős érzelmi téma- az egész bandaprojekt hosszú távon nem veszélyezteti a testvéri szeretetet?

Tom: Ezt lehetne látni. Elméletileg. Mindkettőnknek az a problémánk, hogy túl gyakran foglalkozunk a negatív dolgokkal. Ha jön egy rossz hír, a 20 jó azonnal el van felejtve, amelyek előbb érkeztek. A rossz hírek a helyzet megmentésére késztetnek. A pozitív dolgokat kipipálhatod.

Bill: Ez a tipikus iker dolog: Ha én boldog vagyok, Tomnak 10 000 dolog van a fejében, amelyek felidegesítik és fordítva. Hogy mindketten elégedetten és nyugodtan ülünk egymás mellett a kanapén, évente csak egyszer fordul elő.

Tom: Én inkább azt gondolom, hogy ez nem történt meg az utóbbi öt évben.

Az emberek alig tudják elhinni, hogy a zenéjüket hallgatják. A tini bandák legtöbbször inkább könnyelműen hangzanak, kevésbé fenyegetőek, eladhatóak- a Tokio Hotel dalai a kezdetektől meglepően sötétek, komolyak, gyermeki naivitástól mentesek voltak. Hogy az ördögbe tud két makacs ember csak egy zenei stílusban megegyezni?

Bill: Jó kérdés. Négyszemközt csak a zenéről vitatkozunk. Ő kizárólag csak hip-hop-ot hallgat, én meghallgatok mindent. Ebből a szempontból nem értjük meg egymást.

Tom: Mikor elkezdtük, ez egyszerű volt-, mert tényleg nem volt választásunk! Sosem ültünk le és vitattuk meg, hogy: Így vagy úgy hangozzon a zenénk, mint ez vagy más bandák. A lehetőségeink korlátozva voltak, egyszerűen azt csináltuk, amit tudtunk. Érdekes módon az a bizonyos stílus, ami akkor kialakult, a mai napig sem változott: A munkánkon keresztülmegy egy alapgondolat, egy világos irányvonal.

De amikor ma így látják önöket- az elbűvölő földönkívüli Billt, az utcai stílusú Tomot-, soha sem gondolnák, hogy Önök az ikrek. Mikor jött el az a pont, amikor stilisztikailag különváltak?

Bill: Ezt bonyolult elmagyarázni. Valamikor mindketten ki akartunk lépni a másik árnyékából. Ki ebből az átható nyilvános ikerlétből. El tudja ezt képzelni? Az iskolában mindig ez volt: az ikrek itt, az ikrek ott... Másrészt ez nagyon is természetes, hogy mindenki kialakította a saját személyazonosságát. Hogy mi mindent együtt csináljunk, de valahogy mégsem.

Tom: Én úgy magyaráznám: Minden, amit egy teljes emberi lény magában hordoz, mi egymás között osztottuk fel. Mindenki a saját szakterületét választja és a saját képességeire szakosodik. Bill inkább a kreatív irány felé, én meg inkább az üzleti élet felé húzok. Ha ezt mind összeadjuk, ismét egy személy, egy ember vagyunk. Egy nagyon sokoldalú személy.

Ez azt is jelenti, hogy ennyi év alatt soha sem lettek versenytársak?

Bill: Sosem gondolkodtam azon, melyikünk a kedvenc fiú és ki a fekete bárány. Mi mindig egy csapat voltunk. Mint mondtam, már 15 évesen elköltöztünk, a saját lábunkon álltunk meg, megkerestük a saját pénzünket. Nem volt időnk gyerekes mókázásra- nálunk minden nagyon korán történt. Néha az az érzésem, hogy Tom és az én életem valahogy kétszeres sebességgel haladt. Mert mindenki megtanította a másiknak, amit éppen tanult. Az egypetéjű ikrek gyorsabban nőnek fel, mert mindent megosztanak. Az élettel való tapasztalatokat is.

Mint egy ember négy füllel.

Tom & Bill: Pontosan!

Tom: Egy egyke minden helyzetet egyedül él át, mindig csak a saját érdekeit látja a dolgokban. Mi mindig mindent megosztottunk. És minden szemszögből és oldalról megvizsgáltuk a dolgokat.

Bill: Az anyukánt mindig azt mondta: Ha lefektetett minket, és lekapcsolta a lámpát, teljesen egyértelmű volt, hogy legalább még egy óráig ébren feküdtünk, egymásnak meséltünk dolgokat és vitatkoztunk. Tulajdonképpen még ma is ez a helyzet.

Azt is mondták az édesanyjuknak, hogy "Mama, amikor felnövünk, veszünk neked egy Cadillacet"?

Bill: Ezt nem, de mindig is meg akartunk állni a lábunkon a saját zsebpénzünkkel. Rendesen beosztottuk, és elég volt ruhára, telefonra meg minden másra. Felelősséget vállalni nem volt fenyegető számunkra. Már 15 évesen jobban éreztem magam, ha tudtam, hogy én magam fizethetem a lakásom és egyedül tölthetem meg a hűtőt.

Szeretettek volna még egy testvért?

Bill: Nem, nem igazán.

Tom: Nehéz lett volna az új jövevény számára. Mindig is erős kötelék volt köztünk- kívülállók száz százalékig soha sem tartozhatnak bele. Egy képzeletbeli testvér sem.

Bill: Fél év különbséggel talán működött volna. De biológiailag nem igazán (nevet).

Tulajdonképpen mi történne, ha csak egyikük lett volna híres? Elválaszthatatlan barátok, és ikertestvérek tudnának maradni?

Tom: Azt hiszem igen! Talán először különböző irányban dolgozhattunk volna. Az egyikünk zenész lett volna, a másik talán tanulna. De legalább, ha az egyik igazán sikeres lett volna a területén, belevonhatta volna a másikat is. Bill menedzsereként alkalmazott volna. Vagy ha én például ipari tervezést tanultam volna, valamikor felvettem volna őt a cégemhez.

Bill: A pletykák megakadályozása érdekében: amit most mondok tényleg csak egy eszmefuttatás. De ha valaha máshol kéne énekelnem, a Tokio Hotelen kívül, akkor ez nem is menne Tom nélkül. Még akkor is ha egyedül lennék a képben- neki a háttérben kellene lennie. Szóval és tettel támogatnia. Külön-külön egyszerűen nem igazán működik.

(ford.: ReseTH)