Amikor a Tokio Hotel február 22.-én 21 show-val a "Welcome To Humanoid City" turné első nagy részére indul, a koncertek már ki vannak tűzve a moszkvai Olimpia Stadionba, Barcelonába, Párizsba, Rómába- és (egyelőre) csak két német időpont Oberhausenben és Hamburgban (02.26. és 28.). Egy bizonyíték, hogy a magdeburgi iskolatársak a melankolikus-metál rockjukkal régóta világsztárok. Tokio Hotelként stilisztikailag önhatalmúak, valamint kreatív és harcra kész fiatal művészek, egy olyan világban, amelynek először meg kell tanulni hogyan, tisztelje őket, mesélik nekünk a 20 éves ikrek Bill (ének) és Tom Kaulitz (gitár), a látványos GQ fotózás után Hamburgban.

Bill és Tom Kaulitz, magunk vagyunk Önökkel a bandakollégáik Gustav Schäfer és Georg Listing nélkül. Megsértődtek ezért?

Tom: Éppen ellenkezőleg. Köszönetet mondanak és nyugi van.

Bill: Ha Gustav és Georg után menne, a Tokio Hotelben csak basszus és dob játszana és minden mástól távol tartanák magukat.

Egy szakadék húzódik a banda között?

Bill: Dehogyis. Ez már az első napokban kikristályosodott: Az egész dolgot a fotókkal, interjúkat és a vörös szőnyeget inkább kettőnkre hagyják. Hat, hét évvel ezelőtt csak kis városi magazinok riporterei akartak velünk beszélni, de régen is főleg Tom és én mutattuk be a bandát.

A két kollégájuk még otthon, Magdeburgban lakik. Ezzel szemben Önök már öt évvel ezelőtt Hamburgba költöztek.

Bill: Gustav és Georg is itt lakott, amíg az első stúdiómunkánkat csináltuk, de azután ismét gyorsan visszamentek. Őszintén szólva: ezt nem teljesen tudom így megérteni. De talán Tom és én különleges esetek is vagyunk. A gyerekkor egy nehéz időszak volt számunkra. Magdeburg közelében, egy faluba járni iskolába, tiszta horror érzetet keltett bennünk. Boldogok voltunk, hogy eljöttünk onnan.

Ezekből az évekből sok kép található az interneten. A kínos gyerekkor nem privát dolog? Hogy kerültek oda?

Bill: Néhányan az egykori osztálytársaink közül hozták nyilvánosságra. A többit mi magunk adtuk a sajtónak: baba- és gyerekfotók rólunk, korábbi fellépésekről is lenyomatokat, mikor a Tokio Hotelt még Devilishnek hívták.

Többé nincs szükségük fotóalbumra- A saját emlékeiket meg tudják keresni a Google-n.

Bill: A múltkor elhatároztuk, hogy végre megint többet fotózunk. Olyan sok szép városba utazunk, olyan sok mindent élünk át, amit dokumentálni kell... Aztán rájöttünk: Egyáltalán nem kell! Mert úgyis mindig kísér minket egy operatőr. A privát fogózkodást feladtuk.

Sok más német tini popbandánál a felhajtás egy szezon után véget ér. Ezzel szemben a Tokio Hotel megnyert MTV díjjal, teltházas koncertekkel Európában és ranglistahelyezésekkel Amerikában egy világra szóló siker. Egy követelménnyel számolni kell: Az életüket szigorúan a nyilvánosság előtt kell élniük?

Bill: Valójában Tom és én hoztuk meg ezt a döntést. Az összes negatív oldallal-, de megtanultunk elkerülni ezeket. Ez csak akkor lesz rossz, ha olyan emberek keverednek bele, akiket épp nem akarunk bajba sodorni: szülők, rokonok, barátok. Mindent megteszünk, amit tudunk, hogy megvédjük őket a nyilvánosság kíváncsisága elől. De ha a Kaulitz nevet viseled, manapság nehéz egy normális életet folytatni.

Popsztárnak lenni, még ha ez azt is jelenti, hogy majdnem fel kell áldozni érte a normális életet- pontosan mikor jutottak erre a döntésre?

Bill: Már 15 évesen. Akkor jött ki az első kislemezünk a "Durch den Monsun". Mikor először áttörtünk vele tök szuper volt. Aztán jöttek az első címlapok...

Tom: ...és azonnal szembesítettek minket az egész programmal!

Bill: Az első történetek a bulvárlapokban már korán megvoltak. És mikor a dalunk aztán a rádióban ment és nőttek az igények, azt kérdeztük magunktól: Mi lesz itt tulajdonképpen? Ebbe belemegyünk? Egyszer például otthagytam egy üveget, valahol- amit másnap már az eBayen meg lehetett venni. De ezek a tapasztalatok jók. Korán kezdtük és ezért mindent korán meg is tanultunk. A Tokio Hotel nem munka, hanem az egész életünk. Ezen kívül gyakorlatilag semmi sem maradt, csak a közeli családtagok. Abban az évben, amikor az új albumunkat készítettük, pontosan elhatároztuk, hogy nem kerülünk bele a sajtóba. Ez egyáltalán nem működött.

Tom: Bizony, nincs kapcsoló, amivel ki lehetne ezt kapcsolni. Nincs szabadnap.

(fordította: ReseTH)