Bill: Ők úgy álltak hozzá, hogy… „Hát persze, Bill zenét akar csinálni… Pontosan”

 *megböki Tomot* A legelején mindenki megmosolygott minket,  az emberek inkább aranyosnak tartottak minket, „ Nézd azokat a kisfiúkat!” … és így tovább.

Ennek ellenére, a Kaulitz ikrek kezdtek hírnevet szerezni maguknak Magdeburgban és a környékén. Bandaversenyeken játszottak olyan kis klubbokban, mint a „Gröninger Bad”

Bill: Olyan volt, mint egy nyílt színpad, ahol játszottunk, és hírdettük, hogy bandatagokra van szükségünk, de kizárólag olyasvalakiket kerestünk, akik hasonló korúak. És akkor ott volt Georg meg Gustav.

Gustav: Ehh, nagyon vicces volt, ehh, látni azokat a fura embereket a színpadon.

Georg: Akkor még „Black Questionmark” /( Fekete kérdőjel) volt a nevük *nevet* A mai napig sem tudom, kinek az ötlete lehetett az a név…

Akkor Bill és Tom 12 évesek voltak, a basszeros Georg 14,  és a dobos Gustav 13. Hamar kiderült, hogy ők négyen kiegészítik egymást.

Georg: Bill és Tomnak akkor már volt egy vagy két igazán jó dala. Eljátszották nekünk, és megnéztük, hogy tehetünk hozzá basszust meg dobot.

Bill: Valahogy egy nagyon jó érzés volt, hogy igazi basszust és igazi dobot hallhattunk a számokban.

Gustav: Általában nagyon nehéz olyan embereket találni, akik zenélnek, és hasonló korban vannak. És ez valóba cool volt. Hasonló korban voltunk, és felléptünk klubokban. Mindannyian olyan kicsik voltunk, és este 10kor léptünk fel.

A saját költségükre a Devilish felvett egy 7 dalt tartalmazó CD-t. Bár az út a Német országhatártól a toplistákig végtelenül hosszúnak tűnt.

Tom: Ez mind szép és jó, hogy Magdeburgban játszottunk, de itt soha nem lehetett dolgunk egy producerrel, vagy menedzserrel, egy lemezéggel, vagy bármivel, ami a zenével kapcsolatos. Ez… igen… az esélyek nagyon kicsik.

Bill: Tom és én mindig csak sétáltunk körbe, és azt mondtunk *színpadias kézmozdulatot csinál* „Kérem!” Valaki csak fel kell fedezzenv minket. Valakinek látnia kell, ahoy érzünk, vagy valami ilyensmi. Mindig azt mondtuk „Francba! Loitscheben élünk, Magdeburg mellett, és nincs a közelben semmi zenei hely, sem egy lemezcég…

Bill egy döntést hozott. 2003-ban elment a „Star Search” castingjára.

Bill: Tulajdonképpen minden lehetőséget megragadtam, hogy felhívjam a figylemet a bandára és magamra. Azt akartam hogy a… az a valaki… szóval hogy lássák a bandát. Hogy az a valaki majd észreveszi a Devilisht. Mindenhol a bandáról beszéltem, és magammal vittem őket a próbákra, ahol filmeztek, mert mindig azt reméltem, hogy lesz valaki, aki szeretni fog minket bandaként.

Ez sikerül. Egy csapat Hamburgi producer eljön, hogy megnézze a Devilisht – és le vannak nyűgözve!

David Jost: Számomra tulajdonképpen az volt a fontos, hogy lássam, hogy egy művésznek van érzelmi töltöttsége, és elég akaratereje. A Tokio Hotel pedig minkettőből 100 % - ot nyújtott. És én azelőtt Németországban még sosem találkoztam ilyennel.

Tom: Számomra egy ugyanolyan fellépés volt, mint bármelyik másik. Csak az volt a különbség, hogy ez nagyon jól sikerült. Csak annyira emlékszem, hogy arra gondoltam: „Ez az eddigi legjobb fellépésünk. Kivételesen jól sikerült…” leszálltunk a színpadról, majd az egész folytatódott egy- két héttel később. 

Bill: Odautaztunk, és nagyon izgatottk voltunk.

Georg: Azt hiszem, én voltam az egyedüli, aki fényképezőgépet vitt magával. Sok fényképet csináltam, mindenről, és másnap újra megnéztem a képeket. És azt mondtam, francba, milyen hülyeségeket fényképeztem! Semmi ember, csak a mixelőasztal, meg ilyenek. Hogy megmutathassam a barátaimnak.

Bill: Emlékszem, hogy nehezen jött ki hang a torkomon, és csak arra tudtam gondolni, hogy „Jajj, remélem tetszeni fog nekik” Bárhogyan, ők visszahallgattak részleteket a dalokból, és így tovább. Igen, nagyon izgalmas volt.

Bill, Tom, Gustav és Georg innentől kezdve az iskolai szüneteket a stúdióban töltötték. Itt lépésről lépésre megtanultak mindent, amit egy popsztárnak tudnia kell.

Georg: A légkör már első perctől fogva családias volt. Kaptunk egy kis lakást (stúdiót) és ott éltünk, gyakoroltunk…

Tom: Az az idő alatt belekóstolhattunk, hogy milyen lesz, ha sikeresek leszünk, és együtt kell majd éljünk…

Interjú részlet: Épp felvettünk egy dalt. Mi is a neve? „It’s my life!” *nevet* 

Tom: Az, hogy olyan fiatalok voltunk, és hogy Hamburgban voltunk a szüleink nélkül, stúdióztunk, néha néhány lánnyal voltunk… ez tulajdonképpen az életünk egyik legjobb szakasza volt. Az az időszak alatt teljesen kiéltük magunkat. 

Részlet egy régi videóból:

-    Énekeltél már ma?

-    Felvettük a „Rette mich” –et, egy balladaszerű dalt.

-    És az emberek szerették, ahogy énekeltél?

-    Igen, nagyszerű volt!

Másfél évvel később a lemezszerződésről szóló álmuk úgy tűnt, hogy valóra válik.

Bill: Egy hosszú ideig azt sem tudtuk, hogy mit fogunk csinálni. Egyik nap aztán észrevetünk, hogy vannak a dalaink, és ez olyan, mint egyféle CD. Úgyértem, sok dalunk volt. És aztán egyszer azt mondták, hogy oké, mutassuk meg ezt egy lemezcégnek. 

És akkor az ország minden lemezcége meghallgatta a fiúkat.

Bill: Ugyanakkor, meg akartuk gyúzni őket, hogy igazi zenét is tudunk csinálni, igaz? Úgyértem, csináltunk valami szépet, de igazi zenét is tudunk csinálni.

Tom: Profik akartunk lenni, és nyugodtak voltunk. Azt mondtuk, „Ezt fogjuk majd csinálni minden nap, igaz?” Olyaok voltunk már, mint valami régi zenészek.

Tom Bohne: Ez ugyanaz az alkalom volt, amikor az Universal, meg a BMG, meg Németország minden nagyobb lemezcége először látta a bandát. Azt gondoltuk, hogy ez nagyon jó, ugyanakkor lehet, hogy egyik számból sem lesz toplistás sláger.

Bill: Furcsa volt ezt az emberektől először hallani, és hogy hogy tűnt nekik külső szemlélőként.

A Berlini BMG volt az első, aki rájött hogy mennyi lehetőség rejlik a bandában.

Andy Selleneit: [BMG] Megérkeztek az irodámba. Kinyilt a duplaajtó, és láttam érkezni Billt és Tomot, és fohászkodtam, hogy „Istenem, add, hogy tudjanak énekelni!” Újoncokként áltak az ajtóban, és ezek az újoncok igazi sztároknak néztek ki, és emlékszem, hogy nagyon izgatott voltam, mert arra gondoltam „Remélem, erőteljes dalaik vannak!” És amikor meghallgattam, azt gondoltam „Igen, tudnak énekelni, és ezek a dalok őrületesek!”

A 14 éves Bill és Tom és a bandájuk a zsebükben tarthatták az első lemezszerzősésüket.

Bill: Nagyon örültünk. Extázisba estünk. Fel sem fogtuk igazán, és olyan sok időt vett igénybe… a szerződés meg minden alkudozós dolog. Akkor minden felügyelet alatt kellett történjen.

Tom: Az ember azt gondolná, hogy ez teljesen fölösleges, én is azon tűnődtem, hogy mit akarnak ellenőrizni? És beszélgettem egy kicsit anyámmal. Minden ok volt.

Andy Sellenneit: Akkor mindannyian boldogok voltunk, de az egész elhúzódott, mert mindenki azt mondta, hogy ők még mindig túl fiatalok és ebben a korban még nem csinálhatják ezt. És a klisék nem tartották megfelelően a Tokio Hotelt.

Bill: 13 évesen találkoztunk velük, és 15 évesek voltunk, mikor befejeztük. Majdnem ellvesztettük a szerződést időközben. 

Andy Sellenneit: Ekkor történt az, hogy a Sony és a BMG egyezkedni kezdett, hogy egyesüljenek egy lemezcéggé.

Bill: És hirtelen azt mondták „Miféle banda ez? Miről szól ez a szerződés? Nem csináljuk meg!” 

David Jost:Azt hiszem, egy világ omlott össze a band számára.

Tom: Akkor nagyon, nagyon fájt nekem, mikor… Úgy értem, nagyon hittem ebben az egészben, és aztán hirtelen már semmit nem értettem.

Bill: Amikor a producerek közölték ezt velünk, komolyan legalább egy hétig még csak nem is mosolyogtam. Nagyon szomorú voltam…

Tom: Tulajdonképpen végetért az álmunk… akkor, abban a pillanatban.

(ford.: LD)