Jürgen Vogel: Ők most nem különálló őrültek, de mégis azt érzi az ember, hogy nagyszerű srácok.
Jörg Pilawa: Az egyetlen előadók, akiktől valaha is autogrammot kértem.
Collien Fernandez: A Tokio Hotelt tényleg mindenki ismeri.
A testvérek Bill és Tom 9 éve zenélnek. A basszista Georg Listing-gel és a dobos Gustav Schäferrel alakítják a bandát. Első kislemezük a Durch den Monsun azonnal a nulláról a listák élére került. Mega sláger. A Tokio Hotel egyből arany és platinalemezekkel lett gazdagabb, és a legfontosabb zenei díjakat is magukénak tudhatták.
Markus Kavka: Ez volt... uhh... ez a hisztéria tényleg sokkal nagyobb, mint amilyenre számítani lehetett.
Frauke Ludowig: Valami nagyon egyediségük van, olyan erejük, mely csak nekik van, és senkinek sem volt még azelőtt.
A Tokio Hotel generációkat hozott össze. És nem csupán Németországban, hanem az egész világon. Európától Amerikáig és Dél-Afrikáig. Turbó karrier.

Otta Waalkes (német komikus): Nem is olyan rég Kínában jártam, és megkérdeztem: "Mit tudtok Németországról?" - Tokio Hotel volt a válasz.
Frank-Walter Steinmeier (Német külügyminiszter 2005 - 2009): Nem számít, hová megyek - Franciaország, Izrael, USA - mindenütt bevonult a fiatalság a Goethe intézeteinkbe, hogy Tokio Hotel dalszövegeket szerezhessenek.
Oliver Pocher (német komikus és showman): Ez valami olyasmi, ami csak hitelességgel működik, és nekik ez megvan. Erm, szóval ezért olyan sikeresek.

Bill, Tom, Georg és Gustav 2009 őszén térnek vissza. Egy év szünet után ismét itt vannak. Egy új lemezzel, új hangzással, és új kinézettel.

Jürgen Vogel: Azonban az történt, hogy... ők elértek valamit, ami csak néhány zenekarnak sikerült, és főleg a tinédzser korosztálynál örvend nagy népszerűségnek: Így alakítják át a gyerekeket felnőtté.

A Tokio Hoteles srácok felnőttek. A Kaulitz ikrek a közelmúltban ünnepelték 20. születésnapjukat. Az új albumnál új külsejüket is megmutatják, és - mint mindig a Tokio Hotellel - egy izgalmat.

Michael Michalsky (divattervező): Nos, úgy gondolom, hogy a zenekar kinézete, erm, szintén jelentős tényező a nemzetközi siker érdekében, mert ők egyáltalán nem úgy néznek ki, mint a falusi gyerekek Németországból.
Markus Kavka:
Ez tényleg nyilvánvaló, hogy tinik milliói, nem számít, hogy fiúk vagy lányok, nem nézhetnek ki úgy, mint Bill Kaulitz. Ha mégis lenne rá példa... igen, az valami fantázia által kreált lény lenne.

A Tokio Hotel olyan dolgokat ért el, melyről mások csak álmodozhatnak. Igazi szupersztárokká váltak.

Tom: A múltban, én mindig... ehm... csak néztem az előadókat, és azt gondoltam "Ember, milyen jó életük van nekik! Rengeteg pénzt keresnek, csak kiállnak arra a kurva színpadra, és előadják a dalaikat..., aztán"
Bill: *megszakítja* És aztán még panaszkodnak is.
Tom: ...és még panaszkodnak és nyafognak egész nap, miközben partyznak, és luxusban élnek, és hm... a való életben ez nem igazán van így. És mi is akkor jöttünk rá erre, amikor megtapasztaltuk, milyen.

A Tokio Hotel története Lipcsében kezdődött, két hónappal a berlini fal leomlása előtt (jövő hónapban lesz ennek a 20. évfordulója!). Itt születtek az ikrek, Bill és Tom Kaulitz 1989 szeptember 1-én.

Bill: Amikor nagyon kicsik voltunk, totál ugyanúgy néztünk ki. Olyan ruháink voltak, melyeken rajta volt a nevünk, hogy az emberek meg tudjanak minket különböztetni egymástól... Tomnak van itt egy anyajegye *rámutat arra a pontra az arcán*
Tom: Akkor hasonlítunk különösen egymásra, amikor határozottságról van szó. Néha ez még ma is problémát jelent, hiszen mind a ketten vezéregyéniségek vagyunk. Ami mindig is megvolt, hogy hangosan voltunk, és mindig kimondtuk a véleményünket.

A Kaulitz ikrek mindketten temperamentumosak. Édesanyjuknak Simone-nak és az apjuknak Jörgnek mindent kézben kellett tartaniuk.

Bill: Nos, azt kell, hogy mondjam, Tom és én mindig nagyon erősek voltunk együtt. Mármint mi mindig, ha együtt vagyunk. Mi ketten tökéletesen kiegészítjük egymást.
Tom: Szerintem azért vagyunk ilyen erősek, mert nagyon liberálisan (szabadon) neveltek minket. Arra értem, hogy az anyukánk mindig azt mondta: "Mondd ki, amit gondolsz. Ez a legfontosabb!"

A nagy szájuknak köszönhetően Bill és Tom már 5 évesen a reflektorfénybe kerültek. Szerepet kaptak a "Verrückt nach dir" (Megőrülök érted) című filmben.

Bill: Az anyukám azt mondta, hogy iszonyú pimaszok voltunk, és annyit sem mondtunk annak a srácnak egész idő alatt, akivel játszottunk, hogy "Hello", aztán ő ennyit reagált, hogy "Pontosan! Pontosan ilyen ikreket kerestem!"
Film: Hey, nem hallottad mit mondott? - Rosszul hallok!
Bill: Azt hiszem, a bizalom a legfőbb dolog, amit a nevelésünk alatt kaptunk. Sosem mondták, mit kéne csinálnunk, és a kezdetek óta függetlenül nőttünk fel, és mindig is azt tehettük, amit csak akarunk.

Az ikrek sok figyelmet kaptak, és egyben vágytak is rá. Hamar világossá vált, hogy Bill és Tom színpadra született.

Bill: Ha a szüleink elvittek valahová - egy buliba, vagy bárhová, ahol emberek vannak, hamar kiderült, mennyire tudjuk őket szórakoztatni. Ahol bármilyen lehetőség is volt arra, hogy kiálljunk mindenki elé, és csináljunk valamit.

Az első években az ikrek anyja ugyanúgy öltöztette őket. Az általános iskolában viszont kialakult a saját, egyéni stílusuk.

Bill: Úgy gondolom, ez az egész mindenre rányomta a bélyegét. Egy darabig tényleg totál ugyanúgy néztünk ki. És igen, mi már akkor rájöttünk, hogy magunk akarunk öltözködni. Azután már nem akartuk, hogy az anyukánk készítse ki reggel a ruhánkat, hanem mi magunk akartuk eldönteni, mit vennénk fel.
Tom: Nálam hamar kialakult a hip-hop stílus. Én inkább -még ha nem is bő farmer volt- mindig a fenekem alatt viseltem a nadrágom.

Főleg Bill tűnt ki a tömegből. Kilenc évesen elkezdte festeni a haját, és sminket használt.

Bill: Nos, én mindig is szerettem a vámpíros és boszorkányos filmeket, és így tovább. Hm, sokszor néztem a “The Labyrinth”-hoz hasonló filmeket David Bowie-val, ez a film a gyerekkoromból, melyet mindig is imádtam. Úgy gondolom, ez nyomot hagyott bennem, és mondhatnám, hogy David Bowie volt az, de azt hiszem, ez tényleg több ember kereszteződéséből jött létre.
Tom: Bill valójában egy totális álmodozó, hogy őszinte legyek. Ő mindig tette a dolgát, és ami igazán vicces volt, az az... az... hogy igazából sosem passzoltunk egymáshoz. Az emberek mindig csak bámultak minket. Aztán jött az az időszak, amikor Bill tényleg nem normálisan nézett ki.
Bill: Nos, tudtam, hogy rengeteg ember beszélt rólam, negatívan persze. Én azonban mindig is ezt akartam. Úgy értem, sosem akartam az a valaki lenni... szóval nekem rosszabb volt, ha az emberek nem beszélnek rólam, minthogy hülyeségekről beszéljenek velem kapcsolatban.

A helyzet viszont rosszabbá vált, amikor az ikrek a 650 lakost számláló Loitsche faluba költöztek Magdeburg mellé, miután a szüleik elváltak.

Bill: Egyből bajba kerültünk. Szerintem mindenkit irritáltunk.
Tom: "Hé, ennek piros cipőfűzője van! Köcsög kommunista!"
Bill: Gyakran a nevelőapánk vett fel minket kutyával és baseball ütővel együtt.
Tom: A buszon is hasonló ment minden reggel. Mindig voltak harcok, igen, még a buszon is. Igazából senkit sem érdekelt a másik, ezért is volt olyan fagyos a hangulat.
Bill: Azokban a pillanatokban hihetetlenül boldogok voltunk, hogy együtt vagyunk, és emiatt senki sem kaphatta el valamelyikünket egyedül.

A lázadó ikrek megjelenése a gimnáziumban se maradt nyom nélkül. Ismét csőstűl jött a baj.

Bill: Voltak olyan tanárok a suliban, akik azt mondták: "Nem tanítalak, ha így nézel ki" és "Nem vehetsz részt az órámon sminkkel és piercinggel!"

Ezután Bill és Tom megadták minderre az okot. (Itt mutat egy levelet, 2003 májusában történt incidensről, az iskolában. Óra alatt a tanárt lefröcskölték tintával, a diákok között Tom is ott volt. Kiemelten közlik, hogy ez tűrhetetlen magatartás, tiszteletlen és sértő a tanárral szemben).

Bill: Hetedikesek voltunk, amikor a tanárok szétválasztottak minket. Ez volt a legrosszabb élmény az egész iskolában. Azt hiszem, attól a naptól fogva úgy éreztem, nincsen senkim... ez volt a legrosszabb, ami történt velünk. Maga a tény, hogy elválasztottak minket egymástól.
Tom: Sosem engedtük, hogy az emberek lássák, milyen nehéz időszak is ez számunkra. Külsőleg mi mindig is nagyon erősek és meghatározóak voltunk. Sosem hagytuk el magunkat.

Szabadidejükben Bill és Tom elkezdték élni az álmukat. Zenélni akartak, és megírni az első dalaikat.

Bill: Mindig is élveztem az írást. Mármint és mindig írtam valamit a noteszomba, és így tovább, van, amikor az anyukámnak. Mindig is szerettem leírni a dolgokat, és egy gitár is lógott a szobánkban - a nevelőapánké. Levette, és azt mondta :"Igen, már nem használom, és itt hagyom nektek. Ha akartok, akkor használhatjátok." És akkor Tom megragadta, és elkezdett rajta játszani.
Tom: Meg kell mondanom, mi teljesen fájdlommentesek voltunk. Mert mi igazán... szóval Bill rögtön írt néhány dalszöveget az első akkordokhoz, melyeket lejátszottam. Ha a napokban meghallgatjuk őket, az akkori dalszövegeink totálisan naívak voltak, mai szemmel pedig viccesek.
(Háttérben a Life is worth living, so just do it daluk szól)
Bill: Egyesek azt akarták, hogy tűzoltó, vagy fogorvos legyek, én viszont azt mondtam: "Zenész akarok lenni!". És persze ez volt...
(ford.. GTH)