Welt am Sonntag: Bill, Tom, mindkettőjüknek szeptember 1.-én van a születésnapja, mit kívánnak?
Bill Kaulitz: Én azt kívánom, hogy legyek együtt a családommal, a barátaimat látni és kávét inni. Szeretek kávét inni, literszámra iszom. Szívesen kávéznék egy tejszínes sütemény mellett. És szuper lenne, ha mindenki 60 fölött lennének. Egy olyan igazi kávé melletti pletykálást.
Tom Kaulitz: Olyan idős emberekkel ugyanis beszélgetéseket lehet folytatni, amelyek teljesen más utakon járnak. Ők egészen máshogy gondolkodnak. Jónak találnám, minden vasárnap egy kávé mellett csevegni.

Vannak kézzel fogható kívánságaik?
Bill:Nekem nincs.

Talán egy új autó?
Tom: Szerintem, senki sincs, aki valami tárgyat ajándékozna nekem. De persze egy új autónak már örülnék.

20 évesek lesznek. Felnőttek?
Bill: Azt hiszem, én soha sem fogok felnőni. De felnőni relatív dolog is, már 13 évesen azt gondoltam, hogy mindent megcsinálhatok, és elég idősnek éreztem magam klubbokba menni és alkoholt inni. Mindig idősebbnek éreztem magam, mint vagyok.

Levelező oktatáson tették le az érettségit és különösen jó eredményt értek el.
Bill: Ez majdnem ciki, igaz?

Egy kicsit.
Bill: Tom és én utáltuk az iskolát. Ez volt a legrosszabb idő az életünkben. Mindenkit, aki iskolába jár, nagyon sajnálok.

Mi volt olyan rossz?
Tom: Legjobban a megjelenésünk miatt ütköztünk az iskolával. Szerintem az a legeslegrosszabb, hogy mindenki totál elnyomja a személyiségét az iskolában.
Bill: Tom és én 7. osztályban büntetésből két különböző osztályba kerültünk. Mi igazi problémás gyerekek voltunk és majdnem repültünk a suliból. De nem drogok és verekedések miatt. Hanem a viták miatt, a tanárok egyszerűen nem vették fel a versenyt. És akkor rájössz, hogy a pedagógusoknak túl rövid a tanárképzés. Sokan csúsznak át a tanításba, mert nem látnal más lehetőséget. De tanárnak lenni, akarat és szenvedély kell hozzá.

Sok rajongónak önök a példaképei. Van olyan jenetős dolog, amit közvetíteni akarnak?
Tom: Mi valóban nem érezzük magunkat pédaképeknek.

De már átélik kicsit. Ez tudatos?
Tom: Nem, nem gyakran. Szabadon kell csinálni. Nekünk amúgy is nagyon korlátozott mozgásterünk van. Most is még semmi esetre sem akarok figyelni, hogy ne használjak szidalmakat az interjúkban.

De például önök egy AIDS elleni kampányhoz szerződtek.
Tom: Természetesen már néha próbálunk olyan dolgok mellett kiállni, amit fontosnak találunk. De végeredményben: Utálom ezt a "mutatóujjpoziciót". Ilyen soha sem szerenék lenni.

Mennek szavazni?
Tom: Ahh, ihen. Megnézzük.
Bill: Akkor mindenesetre először.

Milyen magas szerepe van a normalitásnak az életükben?
Bill: Egy százalék.

Olyan nemzetközi sztárok, hogy nem tudnak többé vásárolni menni?
Tom: Igen, teljesen. Amikor elkezdtünk zenélni, abban a korban voltunk, ahol a szüleink vásároltak be nekünk, és most abban a korban vagyunk, amiben nekünk kellene megcsinálni, és nem tudjuk.
Bill: Nem hangzik valami klasszul, van egy személy aszisztensünk, aki mindig mindenről gondoskodik. De egyszer szívesen választanám ki a saját joghurtomat.
Tom: Az Egyseült Államokban vannak ezek a szupermarketek, amelyek a nap 24 órájában nyitva vannak. Ott éjjel négykor lemehetesz, amikor nincs ott senki. Ott voltunk egyszer a játék osztályon és mi mindent elhoztunk. Pisztolyokat nyilakkal vagy távirányítású autókat.
Bill: És aztán az autókat lövöldöztük vele. Tök idétlen.

És hogy veszi meg a ruháit?
Bill: Ezt legjobban az interneten teszem vagy a katalógusból. Tök unalmas. De az embernek néha át kell ugrani a saját árnyékát. Szard le, amikor ott a fotósok és a rajongók állnak kint az ajtó előtt. Néha ki kell menni, egyszrűen szűkség is van rá, hogy élhess.

Mi áll az élelmiszer-kívánságlistáján?
Bill: Ami azt illeti, minden évben egy új. És be kell vallanom, egész szép hosszú. De olyan keveset vagyunk otthon és akkor próbálom a lehetőleg szépen csinálni. A legfontosabb a kávé és egy jó takaró a hotelekben. Ezek a gyapjútakarók a legrosszabbak. Az ember úgy érzi magát, mint egy sátorban. Ez az, ami a legfontosabb nekem, egy jó takaró és egy jó párna.

Tulajdonképpen vannak még teljesen normális barátságai a múltból?
Bill: Hát. A Tokio Hotel időben nem tudtunk új barátságokat kötni, mert az embereket nem igazán lehet megismerni. Mindenki, aki vekünk találkozik, már gyakran megvan a vélemyénye rólunk.

Különösen óvatosak kapcsolatot kialakítani az emberekkel, mert gyakran gyakran becsapták önöket?
Tom: Igen, a legjobban rejtett szerkesztőktől. A karrierünk kezdetén különös tapasztalatokban volt részünk. 15 évesen minden aftershowpartin voltunk és természetesen már öntöttük magunkba az alkoholt, Régen ez olyan volt: Ittál egy korty alkoholt, és aztán másnap már a szerkesztő hívta a gyámügyi hivatalt és egész projektet bele akarta döngölni a földbe.


De valószínüleg kapnak oktatást, hogyan kell kezelni az ilyen helyzeteket.
Tom: Nem, soha sem kaptunk. És még nem is akarok valakit,aki megmondja nekem, melyik kérdésre hogyan válaszoljak.
Bill: Ezt az embernek magának kell megtanulni. Azátal hogy kizárja és aztán ezzel él együtt, hogy van idő mikor rossz dolgok állnak az újságban.

Ilyenek esetekre kapnak pszihológiai támagoatást?
Tom: A pszihológiai ellátást átveszi a család és a barátok. Ugyan el tudnám képzelni, hogy szakmai segítséget kapjak, de erre megint nincs is időnk.
Bill: Ha az ember ezt csinálja, meg tudom érteni. Ez a probléma, azt hiszem, nem tudják átérezni.
Tom: Mindig arra gondolok, ravaszabb vagyok mint maga a pszihológus.
Bill: Pontosan. Minden, amit mondok, tudatosan mondom, mert ez a problémám. És aztán mondaná a pszihológus nekem: Igen, itt az idő, hogy elgondolkodj erről.
És azt gondolom magamban: Na szuper, ezt már korábban is tudtam.
(FORDÍTOTTA: RESETH)