Ekkor csörgött a telefonom.
Ann: Hallottad?
Én: Igen, persze. :D
Ann: láttad, milyen aranyosak…
Én: Igen… wáá. :D és a pasiaink… olyan büszke vagyok rájuk. – áradoztam. :D
Ann: áá… de én még mennyire, csak a rajongók…
Én: A rajongók majd megértik…
Ann: neked legyen igazad.
Majd letettettük a telefont, én elmentem fürdeni, mikor befejeztem, hallottam, hogy Tom már megjött.
Tom: Szóval itt bujkálsz. :D
Én: Úr Isten! Persze, hozd rám a szívbajt. :D Nem, nem bujkálok…
Tom: Láttad? :D
Én: Igen, igen, igen, igen, igen, igen, igen, igen, igen, igen, igen, igen, igen…
Tom: jójójó pszt – puszilt meg – örülök. :D
Én: Annyira boldog vagyok. De tényleg, nagyon szeretlek.
Tom: Én is nagyon boldog vagyok. Életemben nem voltam még ilyen boldog.
Én: :) Gyere… menjünk, rendeljünk valamit enni… mindjárt ebédidő…
Tom: a-a… főzők én. :D
Én: Micsoda? :D
Tom: Még régen, mikor először voltam itt, mondtam, hogy még nem kóstoltad meg a spagettimet.
Én: Jóó… de finom legyen, mert nagyon éhes vagyok.
Tom: Ezt most sértésnek vettem. Az én spagettim csak finom lehet.
Én: Na majd meglátjuk. :D Megyek, addig összepakolok fent. Ideje lenne. :)
Én gyorsan rendet tettem fel, Tom pedig főzött.
Hmmmm… ez nagyon finom. – dicsértem.
Tom: tudom. :P mondtam, hogy finomabb, mint a gyorsbüfé. :D
Én: :D:D ajj holnap suli. :S Nincs semmi kedvem menni…
Tom: Tényleg… kész a házid? :D
Én: Hogy micsoda? :D
Tom: Tudod… házi feladat. xD
Én: nem, szerintem nem is volt.
Tom: Szerinted? :D
Én: Tom! Nyugi! :D Szünetben megcsinálom! De megyek, lefekszem, hogy holnap fel tudjak kelni hatkor.
Tom: Jó… összepakolok, és megyek én is.
De mire Tom felért én már aludtam. Reggel nem volt szívem felkelteni Tomot, olyan aranyosan aludt. Furcsa volt újra suliba járni. Ann is jött velem. Harmadik órám Dr. Smithtel volt, embertan.
Dr. Smith: Linda! Melyik az igaz állítás?
Én: öhhm…
Gerhardt: a kettes! A KETTES! – suttogta.
Én: A kettes.
Dr. Smith: Igen, ügyes vagy Gerhardt.
Én: nah pff… de azért kösz. – fordultam Gerhardt felé.
Mikor kicsengettek Dr. Smith odahívott az asztalához.
Dr. Smith: Linda! Mi történt veled? Miért nem tanulsz?
Én: Én… nem… nem tudom.
Dr. Smith: Anyukád tudja, hogy romlanak a jegyeid?
Én: nem. – fal fehér lett az arcom.
Dr. Smith: Szeretném, ha holnap bejönne, megbeszélni a továbbtanulásod.
Én: Dr. Smith… anyu… anyu nem tud bejönni. – folyt le egy könnyebb az arcomon.
Dr. Smith: Akkor holnapután. De Linda! Miért sírsz? Nyugodj meg! Nem kell ennyire megijedni!
Én: Nem… Doktorúr… anyu, anyu meghalt a nyáron.
Dr. Smith köpni-nyelni nem tudott.
Dr. Smith: Mégis… mégis, hogy? Micsoda?
Én: igen. – de nem bírtam, tovább sírtam, és berohantam a WC-be. Ahol persze belefutottam pár csajba, de nem érdekelt. Nekem ez még korai volt. Nem tudom kimondani, hogy anyu meghalt. Nem ment… a következő órára nem is mentem be, a WC-be voltam, és csak gondolkoztam, és emlékeztem, anyura, a gyerekkoromra… a gondolkozásomat a portás zavarta meg: Linda! Dr. Smith keres! Azt mondta, küldjelek el hozzá!
Én: jójó. Mindjárt megyek. – töröltem meg az arcom.
Portás: Nem! Most kell menj! Látni akarom, hogy bemész az irodába.
Kiléptem a WC-ből, és bementem Dr. Smithez…
Dr. Smith: Linda! Én… én nem tudtam, hogy…
Én: Nem… persze, semmi baj.
Dr. Smith: Nem szeretném ezt a témát feszegetni… mégis, tudhatom, hogy most kivel él? Mert nem élhet egyedül 18 év alatt. Gyámja van?
Én: Nem – elgondolkoztam, ha azt mondom, hogy a 18 éves sztár pasimmal élek, tuti bíróság fog elhelyezni valahol. – Nem… van gyámom. Időközben megjelent az apukám, még anyukám halála előtt, és most vele élek.
Dr. Smith: Örömmel hallom. Jól kijönnek?
Én: Igen, bár megvan még köztünk a 2 lépés távolság, de idővel majd talán… majd egyszer… talán… tudok úgy rá tekinteni, mint egy édesapára… de én most szeretnék hazamenni. Sajnálom, de így nem tudok beülni órára. Amúgy is csak két órám van…
Dr. Smith: Rendben, majd én kiírom.
Én: Köszönöm! Viszlát!

Hazamentem, Tom pont reggelizett.
Tom: Szia! – puszi – Milyen volt?