Tom: Biztos, hogy akarsz vele beszélni? – fordultunk be a házunk utcájába…
Én: Igen… ez így nem mehet tovább… muszáj beszéljek vele… az anyám… meg kell értsen…
Tom: biztos meg fog érteni… Amúgy Arnold dolgozik?
Én: Nem tudom… remélem… nah meg is jöttünk…
Becsengettem, de senki nem nyitott ajtót…
Tom: Nézd! Ezt itt nyitva van! – nyitotta ki a bejárati ajtót…
Én: menjünk be…
Bementünk, de sehol senki…
Én: Hahóóó! Anyuuu! – még mindig semmi… - Anyu! Arnold… itthon vagytok? Valaki…
Tom: Nincsenek itthon… gyere… menjünk…
Én: Nem… várj… megnézem az emeleten… hátha fent vannak…
Tom: De siess!
Felmentem az emeletre, és az enyém a leghátsó szoba volt, de mindbe benyitottam… láttam egy vázát széttörve a folyosón, de gondoltam, hogy anyu leverte tegnap, mikor részeg volt… az én szobám következett… imádkoztam, hogy ne lássak olyat, amilyet nem kéne… de rosszabb volt…
Én: ÚR ISTEN! TOM! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – ordítottam bőgve…
Tom: Mi történt? – rohant fel a lépcsőn – Úúúúúúúúúú… ilyen nincs…
Igen… ott feküdt anyu, és Arnold… holtan… apunak a szívében volt a késszúrás, anyunak a gyomrában… iszonyatos látvány volt… akkor is, ha nem is ismertem volna, de így, hogy tudtam, hogy az anyám, és akaratom ellenére az apám fekszik ott, azt hittem összeesek…
Én: Tom! Nézd meg! Ugye csak én látok zavarosan?!
Tom: Jobb lesz, ha kimegyünk a szobából… hívom a mentőket, és a rendőrséget…
Én: Nem… Tom! – ordítottam bőgve – hívd fel… de én itt maradok – majd átöleltem anyu fagyos testét…
Tom: Igen… kérem… és mentőket is hozzanak!

- Freiheit 77. igen… nyitva van… köszönöm… siessenek!

Tom: Hívtam… de gyere át a másik szobába, nem kéne itt lenned…
Én: Nem… nem megyek… ez katasztrófa… az egész életem… - még mindig szorítottam anyu hideg kezét… - Anyu! Kelj fel! Kérlek! Nem haragszok! Megbocsátok! Visszaköltözök ide! Kérlek! KELJ MÁR FEL! Anya!!! Nem hagyhatsz itt! NEM! Még csak 16 éves leszek… ANYA! NEM! Nekem anyára van szükségem… és egye fene… itt lakom Arnolddal… esküszöm, megpróbálom szeretni, csak KELJ FEL! ANYA! Ne tedd ezt… - borultam rá… majd odafordultam Arnoldhoz – Te is kelj fel! Nem halhattok meg mindketten! NEM! – Tom felemelt, és kivezetett a szobából, a másik hálóba…
Én: Tom… nem… - bőgtem…
Tom: cssssst. – megpuszilt, és átölelt…
Nem kellett 10 perc sem… jöttek a mentők, a rendőrség… mivel én nem voltam olyan állapotban, hogy beszéljek… Tom mesélt el mindent… mikor elvitték anyuékat, valószínűleg a hullaházba, Tom bejött, és átadott egy levelet.
Tom: Erre az van írva, hogy „Kislányom”… szerintem neked szól…
Nem szóltam semmit sem… csak ültem az üres házban Tommal, és csak sírtam… Pár perc múlva megszólalt Tom telefonja… Bill volt az…
Tom: Szia Bill! Majd… majd otthon… nem, nem tudott vele beszélni… nem, MONDOM MAJD OTTHON!” – letette…
Én: Én… azt hiszem… azt hiszem, hogy most nekem hánynom kell…
Rohantam a WC-be… kezemben a levéllel… bezártam az ajtót magam után… iszonyat érzés volt… annyira bennem volt az ideg, hogy még a tegnap esti vacsorát is kihánytam…
Tom: Bemehetek? – hangzott az ajtó elől…
Nem szóltam semmit sem… kinyitottam a levelet és elkezdtem olvasni…
Ez állt a levélben:

„Kislányom,

Tudom, hogy most iszonyatosan haragszol rám, és nem csak a tegnapi jelenetem miatt, hanem úgy mindenért. Valószínű, hogy a mentők átadták neked a levelet… Szeretném, ha tudnád az igazat… Én öltem meg Arnoldot, azért, mert el akart megint hagyni, és én nem bírtam volna ki, megint nélküle… főleg, hogy te sem beszéltél velem… Épp csomagolt, mikor hazajöttem… elkeztünk veszekedni, egy vázát el is törtem, ezután már nem volt megállás, lementem és felhoztam a konyhakést… leszúrtam Arnoldot, és utána magammal is végeztem, hiszen nem tudtam azzal a tudattal együtt élni, hogy megöltem egy embert… akit ráaásul szeretettem. Sajnálom, hogy akkor este felpofoztalak, nem tudom mi történt velem… Add el a házat, és költözz a Kaulitz ikrekhez, vagy költözz haza Tommal… nem szeretném, ha egyedül lennél. Az összes pénzemet, és Arnold pénzét átutaltam a te hitelkártyádra, nem tudom meddig elég, de addig biztos, ameddig nem állsz munkába… A cégnél várni fognak riporterként… Minden értékemet, és az Arnoldét is, rádirattam…Sajnálom, hogy így alakult, ha tehetném, visszaforgatnám az időt, és nem költöztünk volna ide, Németországba. Amit a legjobban bánok, hogy nem búcsúztam el, és nagyon… nagyon restellem, hogy a 16. születésnapod előtti napon történt mindez…
Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon szeretlek, és nagyon boldog 16. születésnapod…

Szeretlek, Anya!”

Sírtam, amennyire tudtam, és mondogattam, hogy „nem! Ez nem lehet!”… sírásomat Tom zavarta meg.
Tom: „Linda! Engedj be, vagy betöröm az ajtót! Aggódom érted… ÉRTED?”
Én: Nem, arra nem lesz szükség… - nyitottam ki az ajtót…
Tom: Mit csináltál ennyi ideig?
Odanyújtottam Tomnak a levelet…
Én: Anya… anya miatta halt meg! Arnold miatt… az apám megölte az anyámat…
Tom elolvasta a levelet, de nem tudott mit mondani, csak átölelt… jó szorosan ölelt.
Én: Tom… nem tudom mit tettem volna nélküled… köszönöm
Tom: Ne köszöngesd… szeretlek.
Én: Én is… de Tom… szeretném… szeretém, ha hazamennénk… nem szeretnék tovább itt lenni – néztem be a véres szőnyegre…
Tom: gyere…
Hazamentem, és megláttam Nórát, Billt… megöleltem mindkettőjüket, de még mindig sírtam…
Nóra: Linda! Miért… miért…
Bill: sírsz?
Én: Nóra… Bill… anya… Arnold… vagyis apa…
Nóra: Igen??
Bill: Nem hallgattak meg? Tom… miért hagytad, hogy bántsák…
Én: Nem… nem… semmi ilyesmi… nem tudtam egyikkel sem beszélni…
Nóra: Miért?
Bill: Nem voltak otthon?
Én: Nem… azért, mert HALOTTAK! Anya megölte Arnoldot, és utána magával is végzett… és én találtam meg… a szobámban…
Nóra/Bill: Úr Isten! Gyere ide… - majd megöleltek…
Én: És… itt van ez a levél… itt van benne… anyu… mindent leírt… Nóra… én… én ezt nem bírom… minden olyan kib*szott szar… az egész… minden… Érted… ott feküdt előttem… HOLTAN! Az anyám… és az apám… vérbe fürödve…
Bill: Ez szörnyű… nem is tudom, hogy mit lehet ilyenkor mondani…
Én: Nem… nem kell semmit sem mondani… - majd még szorosabban öleltem meg…
Nóra: Gyere… menjünk fel… fürödj meg… és aludjunk…
Nem szóltam semmit, csak megfogtam Nóra kezét, és magam után húztam…

* Eközben lent *

Bill: Ez szörnyű, szegény… így is volt elég baja, nem hogy még ez is…
Tom: Tudom, annyit sírt, iszonyatos volt úgy látni, még hányt is… bezárkózott a fürdőben, és csak azt hallottam, hogy folyamatosan sír… és csak sír…
Bill: Annyira rossz, hogy nem tehetünk érte semmit sem..
Tom: Fizikailag nem… de most nagy szüksége van ránk, a barátaira…


Fürdés után bementünk Tom szobájába… abbahagytam a sírást, de nem tudtam beszélni… vagy lehet nem is akartam… Nóra hozott nekem teát… ő mondott nekem pár mondatot, de nem figyeltem rá, nem tudtam felfogni, hogy mi történt… Nóra elkérte a levelet, hogy elolvassa…
Amíg ő olvasta, én elaludtam…

Éjszaka felriadtam:
- Anya… NE! Neeeeeeeem! -
Tom: Nyugodj meg… itt vagyok… csak egy álom volt…
Én: Tom… azt… azt álmodtam, hogy Arnold felé mentem egy késsel, és leszúrtam, de a teste átváltozott anyává… és megöltem anyát… lehet, hogyha akkor este meghallgatom, akkor…
Tom: Akkor is megtörténik… nyugodj meg… nem a te hibád, te nem tehetsz róla… csukd be a szemed… próbálj aludni… - puszit nyomott az arcomra, és átkarolt… - Te lázas vagy… hozok gyógyszert…
Pár perc múlva feljött a gyógyszerrel…
„Hoztam egy kis nyugtatót!” – mondta
Bevettem a gyógyszereket, és azonnal elaludtam…