Pénteken Tommal elmentünk sétálni, és megmutatta azt a pályát, ahol régen Billékkel lógott… tényleg klassz volt… Berlin közepén volt a pálya, de olyan érzésem volt, mintha valami eldugott kis faluban lettünk volna… csak ketten…
Tom: Komolyan visszaszöktél? :D
Én: Muszáj volt… az nem lehet, hogy Linda nincs ott a nagybátyja esküvőjén… vagyis, hogy eljön a feléről… persze másnap képzelheted, hogy néztem ki… fáradtan, kicsit másnaposan… Nóra meg csak nevetett egész nap…
Tom: :) el tudom képzelni… nagyon hiányzik Nóra?
Én: El sem tudod hinni, mennyire… :( Kiskorunk óta legjobb barátnők vagyunk, most meg Ann meg Heidi szeretné pótolni nekem… de mondtam nekik, hogy nem, mert Nórát egyszerűen nem lehet pótolni… Nagyon talpraesett csaj… irigyelem, mert nagyon kiegyensúlyozott a családi élete, van apukája, anyukája és egy nagyon édes kisöccse… Én is úgy tekintek rá, mintha az öcsém lenne…
Tom: Szörnyű lehet a legjobb barátodtól távol lenni… Ha Bill-t és engem szétválasztanának… tuti előbb-utóbb idegbajt kapnék…
Én: De titeket nem fognak szétválasztani… :D Ha más nem is… a család titeket összetart… Amúgy képzeld! Miattatok kezdtem el németül tanulni… mert idegesített, hogy nem értem mit nyilatkoztok, csak ha lefordítja valaki, és elkezdtem tanulni…
Tom: Akkor mégis van értelme a Tokio Hotelnek… Nem csak arról szól, hogy nincs egy nyugodt perced…. :D… Csikis vagy?
Én: ajajj… de még mennyire… :D – ne Tom… állj lee… - ne ne neee nee csikizz… belehalok… XD
Tom: Lüke, eddig ebbe még senki nem halt bele…
Én: Még – de nee… kérlek állj le… :D
Tom: Ennyire csikis vagy?
Én: Igen, Nóra mindig azt mondta, hogy ez csak önuralom kérdése… :D Nekem nincs önuralmam ezek szerint… :D
Tom: Nekem sincs…
Majd ott a foci pálya szélén feküdtünk, és csókolóztunk, úgy éreztem magam, mint egy gyerek… tök őrültségnek tűnt ez az egész… mintha csak egy álom lett volna…

Mikor vége lett a sulinak Tommal minden nap együtt lógtunk… Egyik este mikor hazakísért, mondta, hogy sosem szeretne elveszíteni, és hogy mennyire szeret… és ez a szó, hogy „Szeretlek!” – az ő hangjával… tiszta libabőr lettem… elköszöntünk, és kerestem a kulcsom… de furcsa volt, mert nyitva volt az ajtó…

Én: Anya?!
Anya: Szia! Igen…
Arnold: Szia Linda!
Én: Öhhm… csókolom…
Arnold: Tegeződhetünk?
Én: Igen…
Anya: Szeretnénk veled beszélni…
Én: mondjátok… :D
Arnold: Szóval én és az anyukád…
Anyu: Együtt vagyunk. :)
Én: Naaa… ez tök jó. :D Bár mondhattátok volna hamarabb is… mert elég feltűnő, hogy nem vagy itthon anyu… én örülök nektek…
Arnold: Naaah… ez nagyszerű!
Anya: De még valami…
Arnold: Igen?! Szerintem ezt nem most kéne…
Anya: De Arnold, jobb ha tudja, hamarabb fog megbékélni…
Arnold: Szerintem…
Én: Naa… mondd anyu!
Anya: Szóval… Arnold…
Én: Igen? :D
Anya: Arnold… az… - levegő – Arnold… az édesapád…
Én: MICSODA?!
Arnold: Tudom kislányom, hogy ez most hirtelen jött…
Én: Kislányom?? Hohóó… el vagy tájolva… nem vagyok az én kislányod… 16 évig az se érdekelt, hogy hogy megy a sorsom, nehogy már most tedd nekem a szépet, és egy házzal, egy kocsival… el lehet intézni mindent?
Anya: Kislányom…
Én: Te meg még őt véded? Anya! Azt hittem, hogy aput, vagyis Arnoldot lezártuk örökké az életünkben, és nem fogunk vele foglalkozni… Ezt nem teheted! Itt hagyott akkor, mikor egy gyereknek legjobban van szüksége apára… Sikerült felnőnöm úgy, hogy nem volt apám… és eddig is nagyon megvoltunk apa nélkül… ezek után sincs szükségem rá… de ha te Arnolddal maradsz, akkor én elköltözöm…
Anya: Mégis hova?
Én: Azt még nem tudom… De én nem fogom Arnold jelenlétét elviselni… Világos?
Arnold: Nem az anyád hibája…
Én: TUDOM! A tiéd, azért mert egy ekkora k*csög szerencsétlenség vagy… erről tényleg nem ő tehet…
Ekkora anyu megpofozott… nem bírtam tovább, és elkezdtem sírni… és kirohantam a házból…
Iszonyatosan bántott, hogy anyu Arnold miatt pofozott fel… olyan érzésem volt, mintha őt jobban szeretné, pedig ő hagyta ott… Nem tudtam hova menni… Heidi, Ann… nem voltunk kapcsolatban, hogy ilyeneket elmeséljek neki… Billék felé vettem az irányt… Csöngettem… Bill nyitott ajtót
Bill: Szia! Úr Isten! Mi történt? Miért sírsz?
Én: Bill… - megöltem – Ez olyan igazságtalanság… Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Ez a f*sz megjelent az életemben, és már anyuval is összevesztem…
Bill: Nyugodj meg! Kicsoda jelent meg? Ugye nem Tom miatt vesztetek össze?
Én: Nem… dehogyis… Isten ments… Nem… Arnold… tudod, aki miatt itt élünk, és most anyuval összejöttek…
Bill: És ez ennyire rossz?
Én: Nem… ha más férfival jött volna össze… Bill! Közölték velem, hogy Arnold az édesapám…
Bill: Ez most komoly?
Én: Szerinted viccelnék ilyennel?
Bill: Jó, bocsi, de ez felfoghatatlan… De ne állj már itt! Gyere be!
Én: Köszönöm…
Bill: Kérsz valamit?
Én: Csak… csak… hallgass meg…
Bill: figyelek… - ült le mellém…
Én: Arnold most azt hiszi, mert jópofizik, kocsit vesz nekünk, házat… anyának egy jó állást szerez… akkor el van felejtve az a 16 év, amíg nem volt velem… Pedig nagyon is téved… nekem nem a pénze kell, nekem ő kellett volna mikor gyerek voltam… Szerinted milyen érzés volt úgy oviba, és suliba járni, hogy mindenkiért az apukája jött, és mesélték, hogy milyen jókat szoktak játszani együtt, nekem meg volt egy karrierista anyám… Aki épp beugrott értem, ha volt ideje… ha nem akkor mehettem egyedül haza… Igen… és ez az anya… aki elvileg mindennél jobban szeret, felpofozott azért, mert kiosztottam Arnoldot… mondtam nekik, hogy elköltözöm, ha Arnold ott marad, mert nem vagyok hajlandó ott lakni velük… ahogy anyámat elnéztem, tuti Arnoldot választja, mert jóképű, van pénze, jó az állása… és megcsináltak engem, de ez csak egy kis darab abból, amit ők terveznek/terveztek…
Nem is terveztek, csak úgy véletlenül jöttem… apám lelépett… és elvárja, hogy 16 évesen úgy felejtsek el mindent, mert sok pénze van… hát bekaphatja b*szdmeg… Megyek haza Nórához, Helgáékkal megbeszélem, hogy beszállok a családi kasszába… és leszarom magasról az egészet… elfelejtem, hogy nekem van valakim…
Bill: Úr Isten! Ez szörnyen hangzik? Komoly felpofozott? Dehogy mész te sehova! Itt maradsz velünk… ha nem is örökké, de ideiglenesen, amíg letisztázod magadban, anyukáddal, vagy Nórával… nekem tökmindegy… de így nem engedlek sehova… és ezt vehetek parancsnak is…
Én: Köszönöm… - sírtam tovább…
Tom: Héé Bill! Hol van a… Linda! Miért sírsz?
Csak odarohantam Tomhoz, és átöleltem, hozzábújtam, ahogy csak tudtam…
Tom: héhé… mi a baj? Miért vagy ki ennyire?
Én: Tom… megjelent az apám, Arnold az… és anyám az ő pártját fogja, fel is pofozott, mert elkezdtem szidni, és valószínű apu ott fog lakni nálunk… vagyis anyával, mert én nem megyek többet oda, amíg ő ott van…
Tom: Várj… ez nekem zavaros… szóval anyukád főnöke az apád, és elvárja, hogy felejts el mindent… az elmúlt 16 évet?
Én: Igen… valami ilyesmi… és már kislányomnak szólít… foooj… undorító…
Tom: De ilyet hogy tehet? És felpofozott anyukád?
Én: Igen… nézd meg… szerintem még mindig piros az arcom…
Bill: Még egy picit… de most menj… fürödj meg… ha akarsz enni, akkor egyél valamit… a lila szoba még mindig ott van, úgy ahogy akkor itt hagytad…
Én: Köszönöm, nem vagyok éhes… De adna valaki egy pólót és egy rövidgatyát… jó boxer is…
Tom: Várj… felkísérlek, adok…
Tom felkísért, adott „pizsamát”… befeküdtem a fürdőbe… és próbáltam másra gondolni, és nem sírni, de egyszerűen nem ment… anyu nem lehet ilyen… Arnold meg a nagy elvárásai…