Anyu: Le is feküdtél vele?
Én: Anyuuuuuu! Neeeeeeem! És köszi, hogy akkor ott… nem mondtad el Simonenak az igazat.
Anyu: ezt most hagyjuk!
Én és anyu mindent meg tudtunk beszélni, nagyon szeretem, mert nem csak jó anya, hanem nagyon jó barátnő. Nem is hiányzik az apukám, ha anyu velem van, nem érzem hiányát semmiben.
Pár nap eltelt így, hogy csak voltam… de nem csináltam semmit… Nórával minden nap többször beszéltünk telefonon, vagy átjött hozzánk.
Egyik nap… anyu nagyon boldogan jött haza a munkából!
Én: Mi ez a nagy öröm?
Anyu: Hát… az, hogy…
Én: Igen?
Anyu: El kell költöznünk?
Én: Ez olyan nagydolog? Most melyik utcába megyünk?
Anyu: Freiheit Straße 77.
Én: Ne szórakozz! Hol van a Szabadság utca?
Anyu: Németországban.
Én: Ez most… komoly?
Anyu: igen… örülsz?
Én: hát… nem is tudom… Itt hagyni a barátaimat… Nórát? Melyik város?
Anyu: Igen nagyon sajnálom, de biztos lesznek ott is barátaid! Berlin…
Én: Nem! Nórát senki nem tudja pótolni!!! BERLIN? – nyeltem egy nagyot.
Anyu: találkozhatsz Billékkel!
Én: De… de én nem akarok! Így már teljesen más, hogy ők sztárok… úgy, ahogy ismertem őket, hogy csak normális tinik, úgy igen… de így nem szeretnék…
Anyu: nem azt mondtam, hogy muszáj… viszont muszáj elköltöznünk, mert a főnök áthelyezett oda címlapot tervezni, mert ott több értelme van! Szerinte a mostani fizetésemnek minimum a dupláját kapnám! Kicsim… ezt a lehetőséget nem halaszthatjuk el!
Én: Igen, értem, persze… ott fogunk élni… klassz. Na de NÓRA?
Anyu: Hívd fel! Szünetben bármikor találkozhattok! Te is visszajöhetsz majd ide szünetbe, ha szeretnél… de muszáj velem gyere!
Én: Jó igen… megyek… de nem… nem hívom fel… átmegyek hozzá…
Anyu: Oké… de ne maradj sokáig!
Én: Nem fogok! pááás.
Elindultam, és csak gondolkoztam, és nem az ikreken, és nem a Tokio Hotelen… hanem Nórán. Mit fog szólni? Tuti ki lesz… haragudni fog?
Becsengettem az ajtón!
Én: Szia Helga! Nóra?
Nóra anyukája nyitott ajtót: Helga: Szia Lindiii! Jó téged újra látni!!! Fent van a szobában.
Én: Köszönöm! Szia Dávid! Jó étvágyat! – köszöntem Nóra apukájának, aki épp evett, így csak intett, hogy „szia”!
- Nem hiszem el! Neked nincs saját szobád?” – kiabált Nóra
- De van! De ott nincs nyomatóóó… nekem kell színező!” – válaszolt Gergő, Nóra kisöccse.
- De miért nem szólsz? Most nézd meg… kifolyt az egész patron!” – kiabált Nóra.
Én: Jajj… ne bántsd már! Sziasztok! Szia Gergő!”
Gergő: Sziaa! Jól vagy? – odajött és megölelt.
Én: Igen… köszi, te jól vagy? Milyen az első osztály? Ugye még mindig idegesítő Klára néni?
Gergő: igen… múltkor rácsaptam a seggére, és beírt az ellenőrzőmbe.
Én: NÓRA! Mire neveled ezt a gyereket? – nevetettem…
Nóra: Szerinted én csapkodok a tanárok seggére?
Én: Hát… Laci bá’… a tavalyi tesi tanár…
Nóra: hééé… ez övön alulni volt! És az nem volt szándékos… véletlen volt…
Én: Jóó… :D Persze… :D már ezerszer hallottam ezt a változatot, de még mindig hihetetlen! Figyelj Gergő! Most beszélnem kell Nórával… bemész a szobádba? Ígérem, mire végzek lesz színeződ, és a patron folt, fel lesz takarítva, anyudék nem tudnak meg semmit… okés? De most menj be…
Gergő: Igenis főnökasszony!
Nóra: héhéhé… Lindíí! Szállj le az öcsémről…! Ő még csak 7 éves…
Én: Laci bá 25 volt, te meg 14. – szakadtam…
Nóra: jóó… hagyjuk! Menjünk be!
Bementünk… Nóra elkezdte takarítani a patronfoltot, hogy tényleg ne lássa Helga, mert szívinfarktust kap.
Nóra: Szóval mi olyan fontos?
Én: Arról lenne szó…
Nóra: Igen?
Én: Elköltözünk…
Nóra: Ebben mi az újdonság? Mindig költöztök… XD De majd szólj, hogy hova menjek aludni, ha anyám észreveszi a tintafoltot…
Én: Nóra… nem! Most nem Pestre! Berlinbe?
Nóra: Hogy hova???
Én: Jól hallottad…
Nóra: De neeem… meddig?
Én: Szerintem… örökre.
Nóra nem bírta türtőztetni magát, elkezdett sírni, én is érzékeny vagyok… én is sírtam, pedig nem szerettem volna… Átöleltük egymást, és csak sírtunk…
Nóra: De basszus! Már pelenkás korunk óta legjobb barátnők vagyunk!
Én: Tudom… de anyu kapott valami állást, és el kell menjünk…
Nóra: De olyan messzire?
Én: Nem tehetek róla. :( Én maradnék… tudod…
Nóra: tudom… de ugye Best Friends FOREVER???
Én: Igen, persze… van internet, telefon és minden… anyu mondta, hogy szünetben meg találkozhatunk Berlinben… jöhetsz hozzánk… vagy én jövök ide…
Nóra: de ez akkor sem lesz ugyanaz… mikor indultok?
Én: Nem tudom… gondolom… még a héten…
Nóra: Olyan hamar?
Én: valószínű…
- Kérem a színezőket! Szeretnék színezni! Lindaaa! Azt mondtad, megkapom! – kiabált Gergő…
Én: Igen várj… - elkezdtem nyomtatni, majd kinyomtam az ajtó alatt
Nóra: Figyelj…
Én: Te figyelj… most megyek, de még majd találkozunk mielőtt elmegyek…
Nóra: Ok.
Én: Gergő! Gyere! Elköszönök tőled is… nagyon sokáig nem fogjuk látni egymást, és legyél jó gyerek, ne rosszalkodj! És a tanárnővel ne csajozz… túl idős neked… ott van az az aranyos kislány… Olívia… vagy, mi a neve…
Gergő: Olívia? Az hisztizik… De hova mész?
Én: Elköltözöm messzire…
Nóra: Na de most gyere…
Elköszöntem Helgáéktól, ők is letörtek lettek, hiszen tudják, hogy én meg Nóri együtt nőttünk fel… nem bírtunk létezni egymás nélkül…
Nóra kikísért…
Nóra: Várj! Mehetek majd én? Még úgysem láttam Berlint!
Én: Igen persze, ha rajtam múlna, jönnél velem…
Nóra: De Berlin? Tom?
Én: Ajj.. Tom? Tom sztár… tudod… mindenkit összekúr… az csak egy ilyen „élj a pillanatnak” volt… ennyi… nem szeretnék velük találkozni!
Nóra: Ha te mondod… Szeretlek.
Én: Én is… nagyon nagyon… és még annál is jobban! – öleltük meg egymást – na de most megyek… szia.
Nóra: Szia!
Miközben hazasétáltam, még mindig sírtam. Egyszerűen nem bírtam felfogni… úgy éreztem, hogy ez a tégla összezavarta, az egész életemet… előtte tök normálisan tanultam… készültem a nyelvvizsgákra… most meg azt sem tudom, hogy hogy fogok élni Nóra nélkül.
Szia Anyu! Megjöttem! – köszöntem.
Anya: Szia! Hogy ment?
Én: Rosszul. – letöröltem az arcomról a könnyeket.
Anya: Ne sírj! Figyelj! Gyere ide! – ölelt meg – most kell, menjünk!
Én: MICSODA? Most? Én nem megyek sehova! Anyaaa! 2 órája még untam a fejem, mert nem volt semmi izgi… most meg elvárod, hogy menjek veled… MOST? Nórának azt mondtam, hogy még beszélünk majd…
Anya: Meg fogja érteni! De most kell, menjünk! 3 óra múlva indul a repülőgépünk. Arnold… a főnököm, majd elküldi a pénzt, amit a házért kapunk… ott pedig vár minket egy hatalmas ház…
Én: De… NÓRA!
Anya: Ajj… kislányom! Tudom, hogy nehéz, de tegyél meg ennyit értem….
Én: Megpróbálok… megyek pakolni – vágtam be a durcit.
2 óra múlva Arnold jött értünk, és kivitt minket a reptérre. 10 percünk volt még indulásig… felhívtam Ferihegyről Nórát, hogy már ne keressen, mert nem vagyok „otthon”. Nagyon szomorú volt. :( Én is… most szakítottak minket szét… mint két testvér… úgy éltünk. :(
Felszálltunk a 483-as gépre… Csak néztem ki az ablakon… Láttam az Alpok hegycsúcsait… De nem volt nagy szám. :(Már láttam… Sok helyen jártam… de most csak Pesten szerettem volna lenni Nórával, a TV előtt. Anyu mondta, hogy kiíratott a sulimból, és Berlinben a legjobb gimnáziumba fogok járni, erről Arnold gondoskodott…