Én: Mondjuk, majd ha én engedem be anyut az ajtón, és az előszobában, majd ráveszem, hogy tegyen úgy, mint aki tudta, hogy itt vagyok.
Bill: „Ebbe bele fog menni?”
Én: Hát… egy próbát megér… jobb ötletem nincs!” – ekkora belépett Simone az ajtón.
Simone: Jó reggelt! Finom a reggeli?
Mi: Igen, nagyon finom.
Bill leírta, hogy „Anyu! Beszélnünk kell!”
Ránéztem Billre, majd rájöttem, hogy én is elmondhatom neki, minek írja le feleslegesen?!
Én: Bill csak annyit szeretne mondani, hogy anyukám ma jön értem. Pár órán belül itt lesz, és hazamegyünk.
Simone: HAZA?
Én: Igen, szerintem haza.
Simone: Ohh… kár, hogy nem maradhatsz tovább, de nagyon örültem, hogy itt voltál velünk. A szobával meg ne foglalkozz, majd rendbe teszem én. Viszont… legalább megismerhetem anyukádat. Mi is a neve?
Én: ohh… a szobát már rendbe tettem, és én is örülök, hogy itt lehettem… Anyukám neve pedig Zsanett.
Simone: Zsanett? Ohh… érdekes név, de szép. :) Megyek, összeütök valamit ebédre!
Ránéztem Billre, és elismerő pillantást vetett rám.
Billel beültünk DVD-ni… Megnéztük az Átkot… bár már láttam csomószor… még mindig meg tudok ijedni a kissráctól. xD Fejből vágtam az egész filmet, így a félelmetes részeknél, már előre becsuktam a szemem. Bill még nem látta, de mikor látta, hogy csukva van a szemem, ő is eltakarta az övét. XD

* Csengettek *

Simone: Jött vala…
Én: Simone! Majd én kinyitom!
Nagy levegőt vettem, odasétáltam az ajtóhoz, és kinyitottam.
Ám, nem anyu ált ott, hanem 2 srác.
Egyik: Hello?! Hátte?
Én: Én… Linda vagyok. Ti kik vagytok?
- Georg és Gustav. Billék még ugye itt laknak?…
Én: jaa… igen persze. Gyertek be!
Gustav: Szia Bill! Hogy érzed magad???
Bill csak bólogatott… majd leírta, hogy: „Milyen volt a „nyaralás”?”
Georg: Ohh… nagyon klassz. Tudnád, milyen jó bulák vannak a Maldív-szigeteken.
Gustav: Naa… Remek, ha jobban vagy. :) Amúgy Linda, hogy kerül ide?
Én: Hát… Én is abban a kórházban volta, mint Bill, egy kórterembe, és megké…

* Csengőőőőőőőőőőő *

Én: KINYITOM!
Kinyitom az ajtót, anyám ott állt gőzölgő fejjel. (XD)
Anyu: Te normális vagy?
Kiléptem az ajtó másik oldalára, hogy anyu véletlenül se tudjon bejönni. (még. XD)
Én: Anyu! Figyelj! Nem szeretnék magyarázkodni, mert eléggé egyértelmű a szitu.
Anyu: Egyértelmű? Itt hagylak pár napra, és máris vad idegenekhez költözöl?
Én: Bill és Tom a barátaim. Simona, a fiúk anyukája nagyon kedves asszony.
Anyu: Az lehet, de én akkor sem ismerem őket. Szeretnék beszélni vele!
Én: NEM! Még nem… szeretnék kérni valamit!
Anyu: Még te kérsz valamit? cöööh.
Én: Simone nem tudja, hogy te nem tudod, hogy én itt vagyok. Ő azt hiszi, hogy te megengedted, hogy itt legyek pár napig.
Anyu: Nagyszerű. Akkor nem csak nekem hazudtatok.
Én: Anyu! Én neked nem hazudtam! Azt sem mondtam, hogy nem vagyok itt!
Anyu: Elvárod, hogy most ne mondjam el az igazat? Ne is álmodj róla…
Én: ANYA! Figyelj egy kicsit! Ne miattam tedd meg! Mert én maximum kapok büntit… De ez ellen már nem tudok tenni. Tedd meg Billékért, hogy legalább ők ne kapjanak fejmosást. Tedd meg légy szíves! Nem szeretném, ha Billék miattam lennének leszúrva.
Anyu: Ezt most komolyan gondoltad?
Én: ANYA! Kérlek! Nem miattam, a srácok miatt. Nagyon kedvesek, nem érdemelik meg!
- Ajj hát miért álltok ti itt kint? Gyertek be! – szólt közben Simone.
Anyut: Jó napot! Ön Simone?
Simone: Igen, de kérem, tegeződjünk.
Anyu: Remek.
Simone: Linda! Gyertek be!
Mikor bementem Bill arcán láttam a feszültséget, hogy nem tudja, hogy mire mentem anyuval. Igazság szerint, én sem tudtam, hogy most mi van. Csak álltam, mint aki gyökeret eresztett. Végül Simone törte meg a csendet:
- Linda nagyon rendes lány. Szó nélkül össze is takarított abban a szobában, ahol aludt!
Anyu: Én nem… – levegőt vett, és rám nézett - … én nem gondoltam volna, hogy Linda tud magától is takarítani. Szeretném megköszönni, hogy itt lehetett pár napot. Csak sajnos Ulmban dolgom akadt, így nem tudtam azonnal jönni, mikor hívott, hogy ki kell jöjjön a kórházból valami járvány miatt.
Ekkora ránéztem Billre, akiben ugyanaz játszódott le, mint bennem. Nagyon megkönnyebbültünk, és mosolyogtunk. Bill ezt írta: „Szép volt!”
Én: Köszönöm. xD – de milyen fejmosást kapok én otthon… - mondtam magamban. XD
Simone: Gyere, ülj le! Épp ebédelni készültünk, neked is terítettem!
Anyu: Mi igazság szerint indulnánk is…
Simone: Majd csak ebéd után…
Anyu: Hát… jól van.
Simone: Haggy mutassam be őket. Ez itt az én kisfiam, Bill. Őt műtötték, szegény most nem bír beszélni. Gustav, Georg… a fiaim barátai…
Anyu: Nagyon örülök!
Simone: Naah… ebédeljünk!
Nagyon finomat főzött. Gyümölcslevest csinált, így legalább Bill ihatott gyümölcs turmixot. xD A második pedig csirke hús volt, rizzsel és savanyúsággal.
Simone: Mingyárt kész a desszert, még nem sült meg teljesen!
Anyu: Szerintem mi azt már nem várjuk meg… Magyarországig még sokat kell vezetni. Nem szeretnék sötétben… igaz Linda?
Én: igen, szerintem is menjünk!
Simone: hát rendben…
Én: Megyek lehozom a cuccom!
Felrohantam az emeletre felkaptam a táskámat, és elindultam le anyáékhoz. Tom szobája előtt megálltam, benéztem, de mivel csak 11 volt, így nem próbáltam felkelteni. Nem is tudtam volna neki mit mondani… jobb ez így. Mikor leértem anyu, már rajta volt a cipő, és engem várt.
Én: Szóval szeretnék mindent megköszönni, Simone!
Simone: Nincs mit. Ha máskor is erre jártok, nyugodtan gyertek be!
Anyu: Köszönjük. Kész vagy? – nézett rám.
Én: Igen… kész… de várj… megyek, elköszönök mindenkitől!
Odamentem Georghoz és Gustavhoz:
- Sajnálom, hogy nem ismerhettelek meg titeket. De nekem most mennem kell... Sziasztok! – adtam nekik 2-2 puszit, és Billhez fordultam.
Én: Tudom, hogy most nem tudsz beszélni, sajnálom is… és köszönöm, amit értem tettél! Örülök, hogy megismertelek… igazi jó barát vagy. ;) Adtam neki is 2 puszit, és megöleltem… ő is megölelt… igazi baráti ölelés.
Bill írni kezdett valamit… „Tom?!”
Én: Még alszik… jobb ez így, hogy nincs itt!
Bill, csak vágott egy fejet, mintha azt mondta volna, hogy megveri egyszer Tomot, hogy ilyenkor is alszik. xD
Én és anyu egyszerrre: Köszönünk szépen mindent! Sziasztok!
Kiléptünk az ajtón, beszálltunk a kocsiba, elhajtottunk… Sajnáltam, hogy el kellett jöjjek... tényleg nagyon kedvesek a Kaulitz fiúk.