Tom: Áhh, csak annyi, hogy van egy dal, amit szeretném, ha meghallgatnál, még mi írtuk Billel… ő szokta énekelni, én pedig gitározom… mivel most Bill meg se tud szólalni, attól még meghallgatod a ritmusát?
Én: ööööööööööö. Igen… persze, szívesen.
Tom: Király! Gyere… ülj le! – mutatott maga mellé.
Leültem mellé, majd előszedte a gitárját.
Tom: Ez volt az első gitárom, nagyon a szívemhez nőtt!
Én: Nekem is van otthon, csak sosem használom.
Tom: Tudsz gitározni? – nézett döbbenten.
Én: Nem, dehogyis. Jártam tanárhoz, de nem sok maradt meg. XD A boci-boci tarkát el tudom játszani, de többre nem hiszem, hogy képes lennék.
Tom: Boci-boci… micsoda? :D
Én: Ez egy magyar dal, kisgyerekek szokták énekelni. :D
Tom: Így sem ismerős. xD
Én: Na szóval… mi is az a dal?
Tom: Rette mich. De megkeresem a szövegét, odaadom.
Én: Öhhm… okés… megkeresed? Itt hol? :D
Tom: Én így érzem jól magam, én tudom, hogy mi hol van, még ilyen nagy kupiban is.
Én: Ha te mondod…
Tom: Tessék, itt van…
Tom elkezdte játszani, én pedig követtem a szöveget a szememmel… Nagyon szép szövege volt. Mikor vége lett:
Tom: Tetszik?
Én: Nekem ez ismerős valahonnan… a szövege, a gitár… minden…
Tom: Lehet, hallottál egyet, ami hasonló volt… De tetszik?
Én: Nem – szünet. XD – tuti nem hallottam még ilyet… olyan szép, biztos emlékeznék rá.
Tom: naa… ennek én is örülök… Lehet két kérésem?
Én: kettő? :D
Tom: jajaja…
Én: hát, jó mondd. :D
Tom: egyik: elgitározod, és elénekeled nekem a Boci boci izét?
Én: nem, nincs szép hangom… meg semmi értelme nincs a szövegnek.
Tom: nembaj… légy szíves! – nézett rám nagyra nyitott boci szemekkel. XD
Én: hááát… jólvan. Add ide a gitárt!
Elkezdtem neki „énekelni” a dalt… bár nem értette a szöveget…
Tom: Öhhm… De mit jelent a szövege?
Én: Egy tehénről, akinek nincs se farka (XD), se füle. A többi, meg nagyobb hülyeség...
Tom: Sok értelme van… xD
Én: jaja.. a magyar értelem. :D
Tom: Azért a német gyerekdaloknak is sok értelmük van…
Én: Igen… tudom. ^^ De mi is a másik dolog, amit kérni szeretnél?
Nem mondott semmit… Csak figyelte az arcomat, majd megcsókolt. Annyira érzékien, hogy majd’ beleremegetem… Perceken keresztül csak smároltunk, és be kell, valljam, hogy igazán profi a nyelvmunkája. :D
Mikor elhagytuk egymás száját (XD), csak néztük egymást…
Én: Ez mi volt?
Tom: Neked minek tűnt?
Én: Nem úgy értettem te… Miért kaptam?
Tom: Hogy ne fájjon a fejed! Gyógy puszi…
Én: ahham… ez több volt. :D De jobb is. :D – majd újra smároltunk egy kicsit.
Én: De most megyek fürdeni, azután meg aludni. Jó éjt!
Tom: Na… de… Jó… neked is Jó Éjt!
Becsuktam magam után az ajtót, elmentem fürdeni, fogat mosni, utána meg aludni. Reggel 7-kor arra keltem, hogy csörög a telefonom… fáradtan felvettem…
Én: ajj kiaz?
Anyu: Szia Linda!
Ahogy meghallottam anyu hangját, kiment az álom a szememből.
Én: Szia anyu! Hogy vagy?
Anyu: Hol vagy?
Én: Hol lennék?
Anyu: Hát felhívtam a kórházat, hogy mikor engednek ki, és mondták, hogy már 2 napja nem vagy bent a kórházban… szóval? – hallottam a hangján, hogy egyre idegesebb.
Én: Anyu… figyelj!
Anyu: Nem kislányom… az igazat akarom hallani!
Én: Én… itt vagyok… Berlinben…
Anyu: Pontosabban? Mégis hol?
Én: Billéknél…
Anyu: A szobatársadnál?
Én: Hát… igen…
Anyu: Rendben, megyek érted. Dél körül ott leszek. Hova kell menjek?
Én: Muszáj ezt?
Anyu: MUSZÁJ! Szóval hova kell, menjek?
Elmagyaráztam anyunak, hogy hova jöjjön értem, és letettem a telefont. De csak akkor esett le, hogy HAZA KELL, MENJEK!
Nem tudtam, hogy mihez kezdjek, mert Simone ráadásul úgy tudta, hogy engem anyu elengedett ide. Nem szerettem volna, ha engem, vagy a fiúkat leszúr ez miatt. Gyorsan átrohantam Tom szobájába, kopogtam, de senki nem válaszolt… Gondoltam nem lesz gond, ha bemegyek. Kinyitottam az ajtót, Tom a tegnapi cuccában aludt az ágyon, a TV pedig még mindig ment.
Én: Toooooooom! Kell már fel! Légy szíves! Muszáj felkelned!!! Kérlek… nagyon fontos!!!
Tom: neked is jó reggelt… mennyi az idő?
Én: hát… korán van még… 7 óra.
Tom: Micsoda? 7? – majd beletúrt a párnájába, és megfordult…
Elég reménytelennek tűnt, hogy Tom felkel ma délelőtt, így bekopogtam Bill szobájába, nem mintha választ vártam volna, de na… XD így illik. Benyitottam Bill is aludt még, de megpróbáltam őt is felkelteni…
Én: Bill! Figyelj! Bocsi, de nagyon fontos!
Bill kinyitotta a szemét, és rám nézett, várta, hogy mit mondok neki hajnal 7-kor. xD
Én: Anyu telefonált. Pár órán belül itt lesz értem. Megtudta, hogy már nem a kórházban vagyok.
Felült az ágyban, kereste a tábláját.
Én: Tessék itt van! – nyújtottam oda neki.
Bill: „De honnan tudta meg?”
Én: Felhívta a kórházat, és megkérdezte, hogy mikor engednek ki, és kiderült, hogy már nem is vagyok ott.
Bill: „Uh… b*sszameg! Figy anyu alszik még?”
Én: Nem, nem hiszem… hallottam, hogy valaki énekelve főz… gondolom anyukád.
Bill: „Elmegyek fürdeni… Gondolkozom, hogy hogy adjam be anyunak… majd utána beszélünk!”
Én: okés… én is elmegyek. Amúgy Tomot ne próbáld felkelteni… én már próbáltam… de nem sikerült. xD
Bill: „Nem is akartam, tudom, hogy nem bír felkelni ilyenkor!” – majd kikelt az ágyból, megkereste a törölközőjét, és elment fürdeni.
Én is elmentem fürdeni, utána összepakoltam a cuccaimat, megcsináltam az ágyat, és úgy tettem rendbe a szobát, ahogy alig 2 nappal ezelőtt megkaptam… Kiléptem az ajtón, elindultam le, mert nagyon éhes voltam… Bill már lent ült, és épp valami turmixot „evett” szívószálon keresztül! Simone már nem volt lent a konyhába.
Bill mutatta, hogy foglaljak helyet, és egyek valamit.
Odamentem, leültem mellé:
Én: Beszéltél anyuddal?
Bill leírta a táblájára, hogy nem, mert elment boltba…
Én: öööh… hát… és el fogod neki mondani, hogy anyukám nem is tudta, hogy én itt vagyok nálatok?
Bill: „Muszáj lesz!”
Én: ajj… sajnálom… tényleg, nagyon. :(
Bill: „Nem a te hibád! Sőt, senkié! Ennek így kellett alakulnia!”
Én: De akkor is…
Csöndben ültünk egymás mellett, és ettünk, bár éhségem ellenére, nem nagyon bírtam enni, mert Simone nagyon kedves asszony. Nem gondoltam volna, hogy ennek így kell, kiderüljön…
Én: Hacsak…
Bill: „Hacsak… mi?”