9-kor pontban kopogtak az ajtón. Egy göndör, vörös hajú hölgy jött be az ajtón, aki rögtön Billhez rohant, majd megölelte. Utána odajött hozzám, és rámnézett:
Nő: Szia! Gondolom te vagy Linda! Tom mesélt rólad…
Én: Öhhm… Csókolom, igen én vagyok Linda.
Nő: Ugye ezt nem gondoltad komolyan?
Én: Micsodát? – úgy éreztem, hogy megáll a szívem. XD
Nő: Hogy engem te magázni fogsz?! Simone vagyok, a fiúk édesanyja.
Én: Rendben, akkor köszönöm, Simone.
Simone: Még mielőtt vendégként éreznéd magad nálunk, el kell, mondjak pár dolgot: szeretném, ha otthon éreznéd nálunk magad, és örülök, hogy eljössz hozzánk. A következő pedig az, hogy az „otthonérzés”-t úgy értettem, hogy neked kell, lehozd a szennyest, bepakolni a tányérodat a mosogatógépbe. :) – mosolyodott el.
Én: Igen persze, ez természetes.
Simone: Akkor indulhatunk? – majd Billre nézett, ő pedig bólintott.
Én: Felőlem. :)
A kijárat előtt kijelentkeztünk a recepción, és egy nagy fekete, sötétített furgon várt kint a kórház előtt. Beültem és láttam, hogy egy szemüveges, rövid hajú, kicsit mackós ember vezeti a kocsit. Arra gondoltam, hogy biztos a nevelőapukájuk. Simone ült előre a sofőr mellé, mi pedig hátra Billel.
- Szia! Saki vagyok, a fiúk sofőre, remélem, jól érzed magad. – szólt hozzám.
Én: Öhh… Jó napot! Igen már jobban vagyok, köszönöm.
Saki: Tegeződhetünk? – mosolyog
Én: Úr Isten! Igen persze. xD – néztem, mintha én lennék az idősebb.
Ránézek Billre… odasúgom: Sofőr?
Bill megvonta a vállát, mintha nem is tudná, miről beszélek. Mikor odaértünk a házukhoz, egy hatalmas nagy ház került a szemem elé, medence, grillező, nyári konyha, minden, amit el lehet képzelni, 4 garázs…
Megfogom a fejem: „Úr Isten! Hova kerültem?!”
Bementünk az anyukájával, Bill letámadta a hűtőt… és kivette a Red Bull-t. Felém is tartott egyet. De mondtam, hogy „Nem, most nem köszi!”
Simone: Ugye azt most akartad épp kidobni a kukába?! – mutatott kérdően Billre.
Bill megvonta a fejét.
Simone: Nem. Nincs apelláta, nemrég volt hangszál műtéted. Ugye nem akarod tönkre tenni a hangod?
Bill csak letette a pultra az üdítőt.
Simone: TOM! Gyere ide, kérlek!
Tom odajött a konyhába, ami kb. akkora volt, mint az én szobám és a fürdőm otthon, szóval hatalmas.
Tom: Héééé! Csőőőősztök emberek! Jól vagytok?
Bill bólogatott, majd rám néztek.
Én: Igen, köszi, megvagyok.
Simone: Nagyszerű, akkor légy szíves, Tom, menj és mutasd meg Linda szobáját! – mutatott az emeletre – Szívem! Remélem, szereted a lilát! Az egész szoba lila színben pompázik.
Én: Igen, persze, de nekem mindegy.
Tom: Szóval… Linda… Jössz? Add ide a cuccod!
Elindultam Tom felé kicsit féltem, de még magam sem értettem, hogy miért. Átnyújtottam a bőröndöm, ami csak egy volt, mert anyu csak a legfontosabbakat pakolta össze nekem. Felmentünk az emeletre, mutatta, hogy az első szoba az Simone és a nevelőapjáé, aki most üzleti körúton van, és csak két hét múlva jön haza. A következő szoba Billé volt utána Bill fürdője. Utána jött Tom szobája, és az ajtóra az volt írva, hogy „Zimmer 483”. Nem értettem, de nem szólaltam meg. Utána jött Tom fürdője, utána az én szobám, aminél már az ajtó is lila volt.
Tom: Hát ez lenne az!
Én: Oh… köszönöm. Miért minden lila?
Tom: Mert anyukám, régen mikor a ház épült, belegondolt, hogy milyen lenne, ha lenne még egy kislánya is, és berendezte lányosra, szóval azt hiszem, itt el leszel. Fésülködő asztal, szekrény, sok tükör… meg minden csajos cucc.
Én: Értem, köszönöm…
Tom: jah és… ehhez a szobához nem lett fürdő, hogy miért az hosszú történet… szóval azt hiszem az enyémet fogod használni.
Én: öhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhm. – szünet XD – nem bánod?
Tom: dehogyis… SŐT! – kacsintott – de én most lemegyek, megnézem a kisöcsémet.
Én: okés… köszi.
**** Tom lement ****
Tom: Bill, jól érzed magad?
Bill: „Igen! De gyerek be a nappaliba, akarok írni valamit!”
Tom: okésss…
Bill elkezdett írni: „Szóval az van, hogy Linda nem tud, semmit egyenlőre a Tokio Hotel-ről, mert van néhány emlék, ami még nem tiszta neki! Szóval, ha kérhetem, ne mondd el neki, hogy kik is vagyunk mi!”
Tom: de miért?
Bill: „Miért kéne, megtudja? Elég lesz, ha majd magától emlékezni fog!”
Tom: Hát te tudod öcskös... Nekem mindegy.

Bementem, és tényleg minden lila volt. A sötétítő, az ágynemű, a szekrény, a szőnyeg… MINDEN! Viszont mindenből a legjobb, legszebb… Tökéletes ízlése van Simone-nak. Ha ebben a szobában tényleg lenne egy lánya, tuti hercegnőnek érezné magát, két ilyen kedves báttyal… ekkora házban.
Berendeztem azt a kevés cuccom, amit magammal hoztam. Majd felszóltak, hogy „VACSORA!”
Lementem… hal volt rántva, salátával… gusztusosan feltálalva… elkezdtünk enni.
Simone: Remélem, tetszik a szoba!
Én: Igen. Egyszerűen gyönyörű. Nagyon jó ízlésed van.
Simone: Ohh… köszönöm. Tudod ez a lányomnak lett, volna…
Tom: Igen, tudja anyu, elmeséltem neki.
Simone: Rendben.
Következő percekben, csöndben folytattuk az evést. Bill felé fordultam, és láttam, hogy valami pépes cuccot töm magába.
Én: Bill?! Jól érzed magad?
Bill csak bólintott, hogy igen.
Én: Amúgy mit eszel?
Bill ránézett a kajámra.
Simone: Azt, amit te… csak összeturmixolva. Nem adhatok neki babakaját.
Tom: Foooooooooooooooj. Hal és mellé a kukorica és a többi zöldség TURMIXOLVA? Lehet, hogy azzal jobban járna, ha baba kaját kapna.
Én: Hát… akkor jó étvágyat Bill. – mosolyogtam.
Simone: jajj Tom! Ennie mégis csak kell!
Tom: De azért nem minden áron… jó, figy anyu. Nekem elment az étvágyam, felmegyek a szobámba.
Erre fogta magát Bill is elment.
Simone: Ahogy gondolod. – felém fordult – hát igen. Ezek a fiúk. Neked sem kell megenned!
Én: Dehogynem! Nem vagyok válogatós. – mondtam. Persze nem az igazat. XD
Simone: Mesélte Tom, hogy hogyan kerültél be a kórházba… eléggé szörnyű. Jobbulást.
Én: Köszönöm, már jobban vagyok… csak Bill ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek ide, mert anyu most Ulmban vagy a nagyiknál.
Simone: Jól tette Bill. ;)
Én: Köszönöm, én mára befejeztem, felmegyek a szobába. Nagyon finom volt. Jó éjt!
Simone: Neked is, Linda!
Felmentem majd bementem a szobába. Előkerestem a pizsamámat, és elindultam a fürdő felé…