Bill: „Miért is ne? A maradék 5 napot nálunk tölthetnéd!”
Én: De nem, ez így túl komplikált. Felhívom anyut, majd értem jön.
Bill: „Szerinted anyukádnak, jól jönne, most úgy hirtelen 5-6 óra vezetés? Kíméld meg, hagyd egy kicsit pihenni!”
Én: De én, én nem szeretnék a terhetekre lenni!
Bill: „Nyuogj meg! Nem leszel a terhünkre. Nagy a házunk, amúgy is a barátom vagy, miért ne jöhetnél?”
Én: áh… nem hiszem… anyukád?
Bill: „Anyukám? Tündéri teremtés, biztos nem lesz ellenére.”
Én: De… nem…
Bill: „Ragaszkodom hozzááááááá!”
Én: Hát… talán… felhívom anyut, meghallgatom, hogy mit mond!”
Bill: „Ne! Szerinted, belemenne? Amit nem tud, nem fáj neki!”
Én: Nem menne bele. De csak, ha 100%, hogy nem bánod!”
Bill: „1000%”
Én: Rendben, hát… köszönöm.
Bill nem írt már semmit, jött az orvos, megnézze, hogy hogy döntöttem.
Mr. Albert: Felhívta Zsanettet?
Én: Hát, még nem.
Bill ekkor felmutatta a táblát: „Nem szeretnék új szobatársat még erre a kis időre sem! Holnap reggel, mikor jönnek értem, elvisszük Lindát is. Egy éjszaka az már nem sok!”
Mr. Albert: Hát… nekem mindegy. Akkor holnap reggel látjuk egymást! Jó éjt!
Én: Jó éjt! – suttogtam.
Jött a vacsora, mivel most nem mentem le, felhozták nekem, igaz, most már elmúlt 8 így csak gyümölcsöt kaptam, de abból jó sokat. Evés közben elgondolkoztam, hogy jól döntöttem-e. Nem is tudom, hogy ki ez a fiú. Az elmúlt két napon kívül semmi nem köt hozzá.
Billnek ekkor megcsörrent a telefonja, bár nem értettem, hogy hogy lehet Tomnak ennyi esze, hogy telefonon hívja, mikor szegény nem tud beszélni.
Bill: „Kérlek, vedd fel!”
Odaléptem az ágya mellé, majd felvettem.
Én: Hallo?
Tom: Tudtam, hogy te veszed fel!
Én: Igen, én meg tudtam, hogy aki hívja most Bill-t, az nem 100-as, mikor Billnek nincs hangja.
Tom: Honnan tudod, hogy Billel szeretnék beszélni?
Erre nem mondtam semmit, mert bármit reagáltam volna, Billnek egyből leesett volna, mit mondott.
Én: Nah figyelj Tom! Kihangosítom, és amit Bill ír felolvasom, ha már ilyen kedves vagy, hogy felhívtad.
Tom: Rendben! Szóval… hogy érzed magad tesó?
Elkezdtem olvasni: „Köszi remekül. Ti?”
Tom: megvagyunk. Nah akkor holnap 9?
„Én”: Igen, de figyelj Tom, lenne valami, amit anyunak elkéne mondj…”
Tom: Ki vele! Mi lenne az?
Bill elkezdte írni, hogy én is megyek hozzájuk holnap… Nem akartam felolvasni, mert végül is milyen már, hogy én jelentem be, ez olyan, hogy „bazz van még egy hely betegnek?”
De Bill megbökött, majd elkezdtem olvasni szó szerint, amit leírt: „Csak annyi, hogy Linda jön velem holnap haza, mert szegényt hazaküldték, de nincs itt az anyja, így nem tud hova menni, és ragaszkodtam hozzá, hogy feljöjjön hozzánk!”
Tomnál hatásszünet következett…
„Én”: Tom?!
Tom: ja ja… itt vagyok, persze, átadom anyunak!
„Én”: Köszönöm. Ennyit szerettem volna, te még valamit?
Tom: Nem nem… jah de! Összeszedem a zokikat holnapig a szobádban. – nevette el magát.
Erre elkezdtünk mindannyian nevetni.
„Én”: Jólvan… akkor holnap. Szia!
Tom: Sziasztok! Jah és szeretettel várunk Linda!
Majd letettem a telefont. Bill elkezdett írni… „Mondtam, hogy bejössz neki!”
Én: Ajj… dehogyis! Honnan veszed?
Bill: „A testvére vagyok, jól ismerem. Nem is átlagos tesó, hanem IKERtesó. Én ezt tudom.”
Én: Ha te mondod… na de megyek vissza a helyemre… nem ettem meg mindent.
Mikor mindent elpuszítottam, befeküdtem az ágyba, és mély álomba merültem. Másnap 7-kor keltem, hogy össze tudjak pakolni, és elkészülni. Mr. Albert adott valami fejfájás elleni gyógyszert, hogy vegyem be, ha nagyon fáj a fejem.
Háromnegyed 9-kor bementem a szobába, már Bill is kész volt. Megkérdeztem, hogy hogy érzi magát… de nem írt semmit…
Én: Mi a baj? Hol a tábla?
Bill a táska aljára mutatott. Viszont nem bírtam türtőztetni magam, és elkezdtem nevetni. Bill csak egy erőltetett mosolyt mutatott az arcán. Mikor ezt észrevettem, abbahagytam én is, és bocsánatot kértem tőle, majd megnyugtattam, hogy én ezt a lakáskulccsal és a mobillal szoktam csinálni. Viszont ezen ő mosolygott. :)