Tom: Én még nem gondolkoztam azon, hogy mit kezdek az életemmel. Persze egy-két évre vannak nekem is terveim, mint például a jogsi, saját ház, stb. De jobban szeretek élni a pillanatnak. :)

Én: hm… én szeretek mindent eltervezni előre.

Tom: És ha valami nem úgy alakul, ahogy azt te szeretnéd?

Én: Akkora csalódok egy nagyot, de idővel minden seb begyógyul. Örökké nem lehet szomorúnak lenni.

Tom: Talán… Amúgy te hogy kerülsz ide? Miért vagy kórházban?

Én: áh… ez kicsit bonyolult…

Tom: hallgatlak. ;)

Én: Hát Pesten sétáltam haza az egyik hipermarketből, amikor…
Meséltem neki a történetemet… Figyelmesen hallgatta, majd a beszélgetésünket az zavarta, meg, hogy láttuk, hogy Mr. Albert kanyarodik ki a folyosónkról.

Én: Áhh… kijöttek Billel, menjünk vissza! – pattantam fel.

Tom jött utánam, majd bementünk a 4-es kórterembe. Láttuk, hogy Bill pont ébredezik. Kinyitotta a szemét, de mivel nem beszélhetett csöndben ültünk bent négyen, mert Andreas megvárta a szobában.

Andreas: Tom! Ilyen sokáig tartott kiadnod magadból minden felesleget?

Tom nem mondott semmit, csak rám nézett.

Bill mutogatott valamit, csak nem nagyon értettük, hogy mit akar.
Tom: Áh… tudom… várjatok! - kirohant Tom a szobából majd egy táblával tért vissza. – tessék tesó! Ha szeretnél valamit, csak írd le ide!

Bill elkezdett írni „1. Kérlek, tedd feljebb a párnát! 2. Honnan szerezted ilyen gyorsan ezt a táblát?”

Tom odament majd megigazította öccse feje alatt a párnát.

Tom: Tudod ez egy kórház. Minden folyosón van ilyen tábla, az orvosoknak, hogy oda írják megjegyzéseiket. Majd tesznek oda másikat.

Andreas: Idióta…

Pár órát elszórakoztunk, majd Bill „mondta” Toméknak, hogy menjenek haza, mert jól van, és nyugtassák meg az anyját.

Tomék hazamentek, de mivel Bill nem tudott beszélni, így csöndben ültünk, vagy én beszéltem hozzá. Bár úgy éreztem, mintha magamba beszélnék, mert nem válaszolt senki sem. Megkérdeztem Billtől, hogy mikor mehet haza. Írta, hogy holnapután reggel hazamehet, mert csak feküdnie kell csöndben.

Ezután mindketten elhallgattunk, majd láttam, hogy Bill elkezdett írni valamit a táblájára. Mégpedig ezt: „Nem fájt mikor leszedték a kötést? Bár szerintem, ha fájt is egy picit, megérte, mert gyönyörű vagy. Amúgy meg Andreas az hülye, így született. J”

Elpirultam majd megszólaltam: Hm… köszönöm. :) Kicsit sem fájt, sőt… el van még most is zsibbadva az egész arcom, nem is érzek semmit. Andreasról… mindegy… bátyád már bocsánatot kért tőlem az ő nevében is, szóval, no para. Bár lehet igaza volt, tényleg múmiára hasonlítottam. XD

Bill: „De akkor sem kellett volna szóvá, tegye. Mindegy. Te beszélgettél a bátyámmal?

Én: Igen… beszélgettem vele, lent a büfében.

Bill: „Tipikus. Máris elkezdett nyomulni… nem is Tom lenne, ha nem hajtott volna rád. Minden jó csajt megszerez magának, akit csak akar.”

Én: Nem nyomult… vagyis nem feltűnően. Tényleg csak beszélgettünk. Meg ha be is jönne, semmi esélye, hiszen 1200 km az elég sok.

Bill: „Bejön?”

Én: Istenem. Ez ilyen Kaulitz vonás? Tom is ugyanezt kérdezte tőlem, hogy te bejössz-e nekem.

Bill: „És mit válaszoltál?”

Nagyon nyeltem majd…

- Szép Jó Estét kis betegek. Jöttem a vizitre. – mondta Mr. Albert

Nyeltem egyet, majd megvizsgált az orvos, amíg Bill vizsgálták elmentem enni. Vajas kenyér, tea után visszamentem az ágyamba, bár Bill már aludt.

Reggel felkeltem, és lementem a büfébe. Sajnos összeütköztem Mr. Alberttel, aki beszélni szeretett volna sürgősen. Bekísért az irodájába, majd elkezdte:

- Linda! Jól érzi magát?

Én: Igen, remekül. Már a fejem sem fáj.

Orvos: Nagyszerű. Szeretném, ha tudná, hogy hazamehet, ha szeretne, mert semmi baja nincs, csak feküdnie kéne, és pár hétig hanyagolni az iskolát. – sóhajtott – vagyis a legfőbb ok, hogy pár napig még lenne hely mindenkinek, de egyre többen jönnek, mert járvány van, és a helyek fogynak, és mivel maga már nem beteg, csak pihenésre van szüksége, így hazamehet.

Én: Uh… rendben. Remek. Megyek, felhívom anyut, hogy jöjjön értem. Köszönöm. Viszlát.

Elindultam a lifttel fel, bár kicsit rossz érzés volt, hogy csak úgy hazaküldenek, mert nincs elég ágy.
Felértem a 3. szintre, bementem a kórterembe, Bill már ébren volt.

Én: ujj… Jó Reggelt! – mondtam kicsit idegesen.

Bill írt a táblára, majd felém, mutatta: „Neked is! Miért vagy ilyen korán ideges?”

Én: Bill. Nekem most el kell, menjek. Hazamehetek. Beszéltem Mr. Alberttel és azt mondta, hogy csak pihennem kell, és ágyhiány miatt célzott arra, hogy menjek haza. A legrosszabb az, hogy anyám Ulmban van, és onnan Berlin kocsival még autópályán is 5-6 óra. Estére még, ha ide is ér, mehetünk hotelbe, mert nem szeretnék éjszaka haza indulni. Szóval, ha megbocsátasz, elkezdek pakolni, de előtte felhívom anyámat.

Bill csak meredten nézett, majd ezt írta: „Először is nyugodj meg! Miért kéne, most hazamenj?”

Én: Mert ágyhiány van, így csak a sürgős eseteket tartják bent.

Bill: „De hát… én sem vagyok sürgős, akkor engem is hazaküldenek?”

Én: Nem… nem hiszem. Te ezt a szobát kibérelted, én csak itt vagyok. Téged tuti nem küldenek haza.

Bill: „De ez így nem jó. Nem szeretnék új szobatársat. Ki tudja milyen idegesítő, lenne. Légy szíves maradj!”

Én: Én maradnék, de Mr. Albert…

Bill: „Majd megbeszélem vele, hogy maradj. Legalább holnapig.”
Én: Nah kössz. Holnapig? És akkor holnap menjek haza? Baromi kedves…”

Bill: „Nem te lökött! Nem úgy értem. Holnap hazajössz velem!”

Én: MICSODA?