- Igen… a te neved. Micsoda?

- Az én nevem Bill Kaulitz, vagy ha jobban tetszik, akkor Kaulitz Bill. – nevetett, - bár ez így tényleg rosszul hangzik. Nem ismersz fel?

- Nem nagyon. Találkoztunk mi már valahol?? Te emlékszel rám valahonnan? – érdeklődtem.

- Hát, ezt így nagyon nehéz megmondani, mivel szinte az egész fejed be van kötve, és nem látszik az arcod. – nevettetett meg.

- Jó igaz. Bár nem tudom. Az orvosom azt mondta, hogy pár emlék eltűnhet, de idővel emlékezni fogok rájuk. Szóval lehet, hogy ismerlek valahonnan, de most nem ugrik be. Bocsi, mondjuk nem sok németet, ismerek itt. Kivétel a nagyszüleimet. Apukám – khmm khmm – szülei Magdeburgban élnek. Anyukám szülei pedig Ulmban.

- Mi ez a khmm khmm? – kérdezte.

- Hát tudod, nekem a szüleim elváltak, és az apukám le se sz*rja a fejem. Igaz a szüleivel, vagyis a nagymamámmal és a nagypapámmal jóba vagyok, de nem sűrűn látogatjuk egymást. Legutóbb azt hiszem tavaly voltam náluk, mikor koncerten voltam… de most nem ugrik be, milyen koncerten.

- Értem. – mondta Bill -, amúgy hány éves vagy?

- 16 leszek a nyáron. Te?

- Én 18 vagyok.

- Istenem, de bunkó vagyok. Bocsánat. Te miért vagy itt? Bár ahogy elnézem, nem most jöttél ki a műtőből. – néztem az adidasos melegítőjére és a cipőjére, a „műtőruha” helyett.

- Ja… engem holnapután műtenek. Egy ciszta van a hangszálamon, és ledugnak valami csövet a torkomba, és kivágják. – fintorgott.

- Ez durván hangzik. Azt hiszem, örülök, hogy nem tudom, hogy hogyan kerültem ide. – mosolyogtam. :) -, De berendeltek az orvosok, vagy hogy kerülsz ide „ilyen hamar”?

- Nem, csak most pihenünk. Otthon meg a rajong... – nem fejezte be - vagyis az anyukám nagyon izgatott, és nem bírom nézni, mennyire izgul értem, így befeküdtem hamarabb.

- Vágom. :D Nekem anyukám kint van valahol. De lehet, hogy elaludt. Nagyon megviselte ez az egész, hogy itt vagyok. Ha bejön, az lesz az első dolgom, hogy megkérdezzem, hogyan kerültem ide, és legfőképpen, hogy miért.

- Na majd meséld el, mert már kiváncsi vagyok. :) – mondta – De én szerintem, most lefekszem aludni.

- Rendben… én is.

Elaludtunk, reggel arra keltem, hogy anyu kelteget.

- Szia kicsim!

- Ajjj.. szia! Mi ilyen fontos?

- Csak annyi, hogy amíg téged itt kezelnek, elmegyek Ulmba anyáékhoz. Mert tudod, idehozott a helikopter Pe…

- Igen tudom. Már beszéltem Nórával. De még mielőtt elmész. Elmagyarázod, hogy mi történt velem? Semmi nem maradt meg. – érdeklődtem.

- Igen persze, ez kellett volna, legyen az első. Szóval annyi, hogy elmentél bevásárolni az egyik hipermarketbe, és visszafele mikor jöttél, a Rákóczi úton jöttél haza, épp ahol építkeznek. Senki sem hibás. De 4 emeltről rád esett egy tégla, pont a fejedre. Azonnal vittek kórházba, onnan magánklinikára, de elküldtek ide, mert Németországban van a legjobb agysebész Mr. Smith, és én nem akartam kockáztatni, így elhozattalak ide. Röviden ennyi. – megállt és várta a reakciómat.

Ami semmi nem volt. Nem sírtam, nem nevettem. Csak nem tudtam szóhoz jutni. Kis idő múlva megkérdeztem: „Meddig kell itt maradnom?”

- Az orvosok nagyon optimisták, így szerintük egy pár nap múlva hazajöhetsz, de bent tartanak megfigyelésen. Én nem leszek sokáig Ulmban, csak meglátogatom apáékat, rég láttam. De ha nem akarod, hogy elmenjek, nem megyek.

- Nem dehogyis! Mehetsz nyugodtan. Add át papáéknak, hogy puszilom őket. Szia.

- Szia szívem! – megpuszilt és kiment.

Ám az ajtócsapódásra felkelt Bill.

- Mi az? – kérdezte.

- Ajj bocsánat, csak anyuval beszélgettem, és mikor kiment felkeltél. Nagyon sajnálom.

- Áhh… semmi gond.

Kínos csend lett, a hangján hallottam, hogy aludt volna még vagy 2 órát. Ráadásul 5 perc sem telt bele, és jöttek az orvosok engem megvizsgálni, és szegénynek ki kellett mennie. Nagyon restelltem. Az orvosok lekapcsoltak a gépekről. Az infúzióról még nem, mert azt mondták, hogy még egy napot rajta kéne hagyni, de nyugodtan mozoghatok, mert vannak görgői az állványnak.

Mikor befejezték bejött Bill.

- Figyelj Bill! Szerintem én kérek egy másik szobát. – mondtam lehangoltan.

- Meeeeeeeeeert? :O – kérdezte meglepődten.

- Mert ez a szoba le lett neked foglalva, és én csak úgy idecsöppentem, a semmiből, a fejemmel. Ma reggel is miattam keltél fel, és miattam küldtek ki réged a szobádból. Neked úgyis jönnek az ismerőseid. Csak zavarnék itt. Úgyis leszedtek a gépekről, már csak az infúzió van, de azt tudom magammal vinni. Neked meg úgy is holnap műtéted lesz, én meg mehetek haza fejemmel egy pár nap múlva.

- Nem, dehogyis. Csak tudod… anyám nagyon óvatos, és mindenből a legjobbat szeretné nyújtani, és lefoglalta nekem ezt a szobát. Én úgyis társasági ember vagyok, nem bírom a magányt. Meg még nem is ismerjük egymást. A reggeli „felkeltés” miatt meg semmi gond. Tudod… a reggelire mindenkit felkeltenek. :) – nevetett.

- Jó, de 100, hogy nem gáz?

- Tuti. :D – mosolygott – amúgy meg anyukáddal beszéltél? Hogy kerültél ide?

- Hát az úgy volt, hogy mentem haza Pesten a boltból és egy tégla… - meséltem neki végig. Nagyon sokat beszélgettünk. Tiszta jó fej a gyerek. Nagy arc. Órákon keresztül beszélgettünk, nevettünk. A beszélgetést a telefonom zavarta meg.

- Bocsi, de ezt muszáj felvegyem, a legjobb barátnőm. Tuti halálra izgulja magát miattam. – majd felvettem.

- Mondjad!

- Igen, persze. Anyu elment Ulmba egy hét múlva jön kb És bocsi, nem volt időm felhívni.

- Igen. Ezt utoljára múlt hónapban hallottam tőled, mikor anyu elment egy üzleti útra egy hétig, csak annak a mondatnak a következménye egy hatalmas party. Amúgy nem vagyok egyedül, van szobatársam. Nagy arc. ;) – néztem Billre.

- Igen, fiú.

- Ajj tedd el már magad télire! Most inkább hasonlítok egy múmiára, mint egy bombázóra. – nevettem el magam.

- Jójó. Megpróbállak majd hívni. Én is téged. Szia.

- Nah szóval. :D Ő volt Nóra. A legjobb barátnőm kiskorom óta. – mondtam Billnek.

- Látom ti is tudtok élni. – mondja.

- Miért is?

- Hát elhúz anyád egy hétre és party. :D – nevetett.

- Még nem tudsz semmit. xD

- Mesélj! – kérdezte… és meglepődtem, hogy érdekli.

- De sok van és hosszú. – próbáltam kimenteni magam.

- Nem baj. Van 2 és fél óránk vacsoráig. – húzta ki magát.

- Na nem bánom. De egyet én mesélek és egyet te. – mondtam.

- Oké. Megegyeztünk. – válaszolt.